Egy nyugdíjas emigráns, Oroszlány László magyar forradalmár gondolatai Csaknem 10 évvel ezelőtt, az egyik amerikai előadói körutamon ismer...
Egy nyugdíjas emigráns, Oroszlány László magyar forradalmár gondolatai
Csaknem 10 évvel ezelőtt, az egyik amerikai előadói körutamon ismertem meg Connecticut állam egyik szemrevaló városában, Fairfielden. A helyi magyar közösség által szervezett ’56-os forradalom megünneplésére hívták meg, mint a forradalom hiteles tanúját. Pennsylvaniában él, Oroszlány Lászlónak hívják.
Nem csak az tűnt fel vele kapcsolatosan, hogy annyi sablonos forradalomismertetéstől eltérő hangot ütött meg, de az is, hogy 6 és fél évtizednyi távollét után mennyire kiválóan beszéli a magyar nyelvet, s mindezt egy logikusan felépített forradalmi képben átütő erővel alkalmazza.
Tengeren túli és egri találkozásaink során folytatott beszélgetéseinkből állt össze az az interjú, mely ma már különlegesnek számít, mert sajnálatos módon a hiteles forradalmáraink száma vészesen csökken. Éppen a Mezőkövesd 1956 című könyvemet írom, amikor válaszol kérdéseimre.
 |
| OROSZLÁNY LÁSZLÓ a Szépasszonyvölgy pincéjében |
- Így igaz. Komoly gondolatok ezek, nem könnyű kérdésre kérsz választ, vagy legalább hozzászólást. Rövid a válaszom: a mezőkövesdi forradalomról nem tudok semmit. De ha valaki bármelyik forradalmi eseményről tud részleteket írni, s azt igazul teszi, az szerintem nem csak helyes, de fontos is, hogy közzé legyen téve! A kommunista rendszer alatt történteket, mint diktatúráról tanúskodó tényeket meg kell ismertetni az utódokkal. Pongrátz Ödön mondta: "Amit láttál, amire emlékszel, le kell írni!". Ha elkészülsz vele, szívesen elolvasom, bizonyos vagyok benne, hogy nagyon hasznos információkat adsz át nekem, s mindazoknak, akik az emigrációs évek alatt nem juthattak hozzá ilyen ismeretanyagokhoz. Úgy gondolom, hogy a maradék hazában sem tudja mindenki, mi történt Mezőkövesden 1956 előtt, a forradalom alatt, és a megtorlás milyen méretű volt.
A kezdetek
- Fussuk át a te életpályádat! A húsz éves disszidens…
- Aki már betöltötte a 85. évét…
- Hogyan kezdte az életet?
- A Viharsarokban, Békés-megyében születtem 1936. augusztus 2-án. 16 éves koromban elkerültem a szülői háztól. Nem könnyen, de sikerült a gépipari technikumba bejutni. Közben gyárban dolgoztam, levizsgáztam, esztergályos képesítést szereztem.
- Hogy élsz a messzi távolban?
- Ha az egészségemről kérdezel, az állapotom nem rossz, ha a múló éveimről elmélkedem, akkor korlátozásokat érzek. Fájdalmam csak egy van: a hazától való távolság! A távolság szó meghatározó lett az életünkben. Már igen ritkán megyünk New Yorkba is, de remélem, hogy az idén Magyarországon még a volán mögé ülhetek és megismertetsz kövesdi forradalmárokkal, azok hozzátartozóival.
Egykori forradalom helyszínén, Egerben
- Hosszas várakozás előzte meg egri érkezésedet a nejeddel. A könyvtárban rendezett könyvbemutatómra jöttél, de az első percekben rögtön a Minorita templomba vezetett az utad. Úgy gondolom, Isten és a Haza nagyon fontos lehet neked.
- És még a család! Ez az én Szentháromságom. Az emigrációban kezdettől fogva kerestük a magyar egyházakat és közösségeket, szerencsésen meg is találtuk azokat, s nagyon sokat tesz a családom azért, hogy fennmaradjanak. Bár a befogadó ország nyelvének megtanulása alapvetően fontos, de ez nem jelenti azt, hogy a magyarok baráti, társadalmi körétől el kell maradni. Ez lehet akarat- és áldozatvállalás egyszerre. Ezt hittem és vallom ma is. Nem lehet például egy magyar templomot fenntartani, ha oda csak esküvőre, keresztelőre és temetésre megyünk el. Sajnos, ezt az idő múltával egyre kevesebben hiszik, vallják. És itt megjegyzem, hogy a legújabb magyar bevándorlók, mint ’56 után is, leginkább fiatalok, de a mostaniak már egyre ritkábban keresik a magyar közösségeket.
- A te szemléleted visszafelé is érvényes, mert Egerben nagy érdeklődéssel fordultál a számodra addig ismeretlen sortűz felé.
- Kávézgatás közben éppen te hívtad fel rá a figyelmemet, így nem csak az egri forradalomról, de a megtorlás szörnyű, idióták által levezényelt brutális sortüzéről is ismeretanyagot kaptam, de késztetést is arra, hogy egy emlékkoszorút elhelyezzünk a mészárlás színhelyén. A riportdrámádat, melyet ezen eseményről írtál 30 éve, szeretném elolvasni. Sajnálatos, hogy lékekdeffenzióban szenved a vezető politikai elitünk, így az e témában mutatott értelmetlen és érthetetlen forradalomközömbösségük kihat a nagy tömeg egészére is. Látszólag pártolják azt az eszmeiséget, hogy életünket kockáztattuk a hazáért, mégis eszme-dilettáns ténykedést érzékelek mögötte.
- Meglehetősen kritikus szavak ezek.
- Azt szokták mondani, ahol politikai kakasok kukorékolnak a nemzeti koncpiacon, ott leengednek a lélek-lufik. Kevés helyen adatott meg az, hogy fegyveres forradalmároknak, akik börtönt szenvedtek a jobb jövőért, elismerést kapjanak.
- Sajnos magam is széllel szemben megyek 2 évtizede, hogy börtönt szenvedett forradalmárainknak vagy éppen azoknak, akik városunkért az emigrációban is sokat tettek, tesznek, elismerést adjanak át. Mint varas sebet lökték le eddig ezt a témát.
- Tudsz neveket mondani?
- Például Czaga István, aki fegyveres harcos volt, vagy éppen Kisvarsányi Géza és az államelnök által kitüntetett Jackovics Tamás, akik Amerikába voltak kénytelenek emigrálni, de önzetlen támogatói városunknak ma is.
- Érthetetlen, miért van ez így.
A forrongás napjai és a forradalom üzenete
- Személyes élményeidről beszélj, miket éltél meg ’56 októberében!
- A forradalom napjaiban helyről helyre „szálldostam”, s azok az események, képek ugyanúgy élnek bennem ma is, mint akkor, amikor a Rádió épületétől számos helyszínig futkostam és láttam, éltem át a történteket, a történelmet. Most ugyanúgy utazom az időben vissza, és ugyanazzal az intenzitással élem újra azokat a lélekröppentő órákat. Mert hirtelen jött minden, s ugyanaz a lélegzetelállító sűrűség él bennem most is. Talán a legmeghatározóbb élményt a Pongrátz Gergely csoportjához való csatlakozásom jelentette, az a pár nap, amikor minden a hazáról, a függetlenségért vívott harcról szólt. És néhány nagy forradalmárról, akiket történelmi személyiségekké formált az idő.
- Mi a magyar forradalom üzenete számodra?
- A sorsfordító nap meghozta a szabadságot, amit el lehet venni egy időre, de az álmok előbb-utóbb valóra válnak, csak akarni kell, mert nincs olyan zsarnokság, mely össze nem omlana egy nemzet akaratából! Ez a magyar forradalom üzenete, mely minden időre bevésendő!
Háttal a hazának
- A haza elhagyásának útjáról beszélj!
- A szabadságharc leverése után 200 ezer magyar menekült nyugatra, közülük sokan a megtorlás elöl szöktek. November végén, 20 évesen, 25 éves Tóni testvéremmel mi is ezt az utat választottuk. Két nappal korábban még nem tudtuk, hogy erre sor kerül. Édesanyám mondta: „Fiam, inkább nyugatra menjetek, mint keletre vigyenek!” Azért kellett elhagyni hazánkat, mert a rendszer bosszúja elöl menekültünk.
- Néhány momentumot eleveníts fel!
- Sopronkövesden a vonatról leszállva a határőr vállalta, hogy egy kis csoportot, kb. 15 személyt a határhoz vezet. Köztük voltunk mi is. Egy órányi gyalogolás után átértünk Ausztriába, s én hirtelen hangosan megjegyeztem: bárhová megyünk, kicsit mindig hontalanok leszünk.
- És az idő igazolta ezt?
- Mintha valaki más szólalt volna meg bennem akkor az én hangomon. Igaz volt a jövendölés!
- Választás elé álltatok, merre tovább.
- Ketten megegyeztünk, hogy akárhová megyünk, csak Németországot és az USA-t nem választjuk. Az előbbit a korábbi „über alles” emlékek miatt, az utóbbit a forradalom alatti szép szavak miatt, melyekből semmi nem valósult meg. A Szabad Európa Rádióban hangzott biztatásokon túl semmi segítséget nem kapott hazánk tőlük. Mi ezért haragszunk rájuk mind a mai napig.
Az új haza küszöbén
- Nagyon sok magyar menekült akkor, s voltak, akik heteken, esetleg egy-két hónapon belül már ott voltak abban az országban, ahová menni akartak. És ti?
- Velünk nem ez történt. Fél évig várakoztunk egy olaszországi menekülttáborban, míg végre Kanada felé vehettük volna az utunkat. Egy sajnálatos baleset miatt azonban még két évig Itáliában maradtunk. Nyílt töréssel, 5 hónapig gipszben rostokoltam. Mikor már egészségem visszanyertem és mehettünk volna tovább, addigra lejárt a vízumom. Végül két választásunk maradt: Németországban maradni vagy az USA-ba emigrálni.
- Ember tervez, Isten végez?
- Így kerültünk 1959. február 2-án New Yorkba.
Letelepedés
- Hogy indult az újvilági életed?
- Egy gyárban kezdtem dolgozni, eközben hamar bejutottam New York Város Műszaki Egyetemének gépészmérnöki karára. Nem sokkal a diplomaszerzés után precíziós alkatrészeket gyártó vállalatot alapítottam. 45 éven át a repülő- és műszeripar részére készítettünk alkatrészeket. Ide tartozott még az Apollo űrprogram is. A Holdra szálló űrhajóba is került néhány általam készített alkatrész. Még most is ott vannak, amiket akkor készítettem.
- Családodról szólj pár szót! Milyen egy „vándormagyar” családalapítási modellje?
- 1965-ben nősültem. Egy Erdélyben született magyar leány lett két gyermekem édesanyja. (Azóta két unokám nagyanyja.) 61 éves koromban egyedül maradtam, feleségem a rák áldozata lett.
Az 1950-ben végzett általános iskolások 50. évfordulóján újra együtt voltunk egykori kisdiákok, de most már nyugdíjas korú "öreg diákok". Az egyik osztálytársam akkor már tíz éve özvegy volt és én megkértem a kezét. Fél év után itt, Amerikában, a feleségem lett. Bekapcsolódtunk a New York-i magyar életbe, a Szent István Római Katolikus Templom közösségében jelentős feladatot vállaltunk.
- Hogy látod, a fiaitok, unokáitok mennyire tudják megtartani magyarságukat?
- A közvetlen baráti körömben kevés kivétellel húsz és harminc év közötti fiúk voltak. A magyar társaságba járás hozta magával, hogy sok magyar férfi talált magyar élettársat, feleséget. Így az itt született gyerekek magyar szülők utódai, de fontos tudomásul venni, hogy ők már nem menekültek, nekik ez a szülőhazájuk! Nem csinálhatunk belőlük hontalan bevándorlókat. Szerencsés esetben, ahol mind a két szülő magyar, a nyelv és kultúra megtartásának van némi esélye. Segítenek a túlélésben a hétvégi magyar iskolák, a cserkészet, a tánccsoportok, melyek a hagyományokat, a történelemtudatot életben tartják.
- És ahol vegyes házasság jön létre?
- Ha a magyar férjnek nem magyar a felesége, vagy fordítva, úgy rohamosan lecsökken a túlélés esélye. Mindez a kivándorlásnak a mellékhatása. Az itt születettek közül kevesen térnek vissza az anyaországba. Ezek tények.
Visszatérés gondolata
OROSZLÁNY LÁSZLÓ és Anna az egri könyvtárban
- A hazába való visszatérés gondolata hogyan fogalmazódott meg benned?
- Illuzórikus volt sokáig arra gondolni, hogy „haza megyünk”?! S hogy mi mikor gondoltunk arra, hogy legalább látogatóba menjünk? Sok év telt el, mire a politikai menekültek erre gondolhattak. Hiszen a rendszer, amely a szökésünknek az oka volt, továbbra is sokáig uralkodott. Bár az évek folyamán valamit javult a helyzet, engedtek a szorításokból. Később pedig már szívesen látták, várták az emigránsokat, mint más ország polgárait, akik turistaként vittek haza valamit.
- Első utad?
- 12 éve éltem már Amerikában, amikor apám súlyos betegségéről kaptam hírt.
- Milyen volt a repülőtéren? Gondolom tárt karokkal fogadott a rendőrség.
- Sajnos már csak a temetésre értem haza, mert érkezésem előtt apám meghalt. Egy szülő temetésére menni a legszomorúbb, legfájóbb esemény.
- És milyen volt a fogadtatás a határon?
- Bécsből mentem bérelt autóval és csak egy kis kézitáskát vittem, a bőröndöm egy héttel később érkezett meg repülőn, hogy a vámosok ne akadékoskodjanak. Az útlevél ellenőrző állomás két sorompó között volt. A nyugati oldalon a figyelő toronyban egy géppisztolyos őr figyelte „az ellenséget”. Benn, az épületben, amerikai útlevél, magyar név, és sok kérdés: „Mikor hagyta el az országot?” „12 éve.” Külön szobába tereltek. Nem motoztak meg, de minden zsebből mindent kiszedettek. „Mit akar itt?” Mondtam, hogy apám temetésére igyekszem. „Az nem számít, itt szabályok vannak!”
- Másokkal is így bántak abban az időben?
- Mikor visszatértem Amerikába, egy barátom, aki sokfelé utazott, azt mondta, hogy könnyebb a híres Sing Sing börtönbe bemenni látogatóba, mint egy vasfüggöny mögötti országba. Sajnos, igaza volt!
Honvágy
- A honvágy mennyire dolgozott benned, ha az ismételt elmenetelre gondoltál?
- Mikor egy hét múlva elindultam vissza választott újhazámba, a határig tartó autózás közben elgondolkodtam, hogy vajon mikor fogom újra látni a szülőhazámat? A honvágy felerősödött bennem. Hegyeshalom előtt hirtelen két határőr megállított. Nem tudom, hogy honnan jöttek elő, de hosszas igazoltatás következett. Mindent rendben találtak. Aztán az első két sorompó után az útlevélvizsgálatot követően az autót tüzetesen átvizsgálták, elöl, hátul, alul, felül! Egy szerelőaknára kellett álljak, hogy nincs-e valami vagy valaki ott elrejtve. Aztán még két sorompó, meg a géppisztolyos őr a toronyban...! Beleborzadok, ha a Kádár rezsim hóhér gyermekeire gondolok.
- Újra szabad lettél, másodszor is!
- Amikor végre Ausztriában voltam, lehúzódtam az útpadkára és hálát adtam Istennek, hogy azt a rendszert mögöttem hagyhattam, miközben nagyon sajnáltam azokat, akiknek ilyen rendszerben kell élniük.
- Legközelebbi utad?
- Hat év múlva mentem haza legközelebb. Akkor már családommal, négyesben. Később már gyakrabban jártam. Átjár az izgalom mindig, ha a hazaútra gondolok.
Feloldható a különbség?
- Óhatatlanul is összeveti az ember a múltját és jelenét, az amerikai és a magyar emberek életlehetőségét.
- Számomra egy kicsit mindig érthetetlen volt, hogy miért élhetek én annyival jobb körülmények között egy szabadabb világban, mint szeretteim és a többi magyar otthon. Ehhez még hozzá kell tennem, hogy a hetvenes-nyolcvanas években, amikor kétszer átmentünk a román-magyar határon, hogy az ott élő rokonainkat meglátogassuk, akkor éreztem át igazán, hogy az ottani testvéreink mennyivel rosszabb körülmények és szigorúbb korlátozások között élnek.
- Beszélj az Újhaza-képedről. Mit érzékeltél, amikor elhagytad az anyaországot?
- Amikor több, mint hatvan évvel ezelőtt megérkeztem New Yorkba, akkor megosztott volt a magyar emigráció. Ott éltek azok, akik a század elején indultak el szerencsét próbálni, köztük elkeveredtek a ’19-es kommunisták is. Aztán sokan érkeztek a ’40-es, majd a háború utáni években. Egy évtized múlva jöttünk mi, ’56-osok! Mindegyik csoport más-más viselkedési és kommunikációs kultúrával rendelkezett. Minden korábbitól elütnek azonban a mostanság érkezők.
- Ahogy mentünk előre az években, úgy változott az emigráció áldozatvállalása is?
- Érdekes és fontos megjegyezni, hogy a legrégebbiek, a talán legkevésbé képzett és tanult bevándorló magyarok tettek legtöbbet a közösségépítésben, és hoztak legtöbb áldozatot a magyar kolónia megerősítéséért. Tegyük hozzá, a legkisebb keresetűek alapították az első magyar közösségeket, építettek különböző felekezeti templomokat, melyek a kulturális központok szerepét töltötték be.
- Aktív egyháztag voltál.
- Igen, hosszú ideig a Szent István Egyházközség több szervezetének is tagja, sőt vezetőségi tagja is voltam.
- Az összefogó erő harmadik ága lett a sok-sok civil, és politikai szerveződés…
- A háború után érkezők alapították az emigráns politikai szervezeteket. Ezek közül talán a legfontosabb a Külföldi Magyar Cserkészet hálózatának létrehozása. Nyugodtan jegyzem meg, hogy a cserkészek végezték és végzik ma is a legértékesebb munkát az itt született magyarok körében. Az ’56 után érkező bevándorlók alapították a Szabadságharcos Szövetségeket.
- Nem elhanyagolandók a kulturális és tudományos szerveződések sem!
- Így igaz. E területen sokan lettek sikeres tagjai egy-egy amerikai szervezetnek, és a kutatások terén, vagy éppen egyetemeken, a gazdaságban értek el kimagasló eredményeket. Az ’56 utáni bevándorlók közül sokan alapítottak, vezettek kisebb-nagyobb vállalatot, üzemet, üzletet. A szorgalmas, kitartó munka, a vállalkozó szellem és a jószerencse egy szabad országban sikerhez vezethet.
- A karrier építés, a befogadó országba való beépülés kényszere milyen területeken végezte el a nemzetérzetben a legnagyobb „rombolást”?
- A sok új bevándorló kezdetben szorgalmasan segített abban, hogy az elődeink által alapított templomok továbbra is megmaradhattak. De ez a támogatás az évek folyamán zuhanni kezdett. Amit elődeink építettek, nekünk csak fenn kellene tartani, hogy az utánunk jövőknek is legyen hol magyarul imádkozni és ünnepelni! Ezt sokszor elmondtam, többször leírtam. Sajnos ma már egyre kevesebb templomunk van, még olyan helyeken is, ahol sok magyar él.
A magyar megosztottság fájdalma
- Téged, mint kérlelhetetlen és megvehetetlen szellemű magyart, mennyire viselnek meg a testvérharc-közeli anyaországi állapotok?
- Amikor ’89 végén a kommunizmus megbukott Magyarországon és a többi szovjet gyarmati országban, majd hamarosan a Szovjetunióban is, szinte az egész világ ujjongott. Talán mi, egykori politikai menekültek örültünk a legjobban. De a mai napig érthetetlen számomra, számunkra, hogy alig négy év múlva, szabad választáson, a magyarok többsége a volt kommunistákra szavazott! Még azt sem lehet elfogadhatóan megmagyarázni, hogy a sokévtizedes diktatúra vezetői, a terror rendszer teljes kiszolgálói közül egyetlen egy személy se lett felelősségre vonva. Ennek köszönhetően ma is fenyegető szelek lengedeznek.
- Nagyon régen volt, közel 80 éve, amikor elkezdtél iskolába járni.
- Nem jártam katolikus iskolába, de akkor még, 1946-47-ben, az állami iskolában is úgy kezdtük a napot, hogy az első óra előtt imádkoztunk. A templomba járás természetes igény volt! Ez az anyaországban és Amerikában is megszűnőben van. A szülőkkel, nagyszülőkkel csak tisztelettel lehetett beszélni, nem tegeztük őket. Az iskolában a tanítót, tanárt feltétlen tisztelet illette, még ha nem is érdemelte mindegyik.
- És milyen volt az első benyomásod, mikor 1959-ben megérkeztél Amerikába?
- Azt tapasztaltam, hogy választott új hazában a fegyelem, a tiszteletadás lazább volt. Azóta még attól is lazább lett minden. S mivel ma otthon, Magyarországon, annyi mindent Amerikából átvesznek, kezd a magyar érték feloldódni. Például szép szavaink helyébe lépnek az angolból „magyarosított” szavak.
Végleges visszatérés?
- Pénzt, vagyont nem örököltem. De a fontosabbat: hitet, vallásos nevelést, apámtól optimizmust, igen!
Illúzió arra gondolni, hogy majd egyszer visszamegyünk, „haza megyünk”?! A gyerekeinknek, unokáinknak itt a hazája. Közülünk nagyon kevés az, aki nyugdíjas korban visszamegy. Az itt született gyerekek közül még egy százalék se fog majd oda költözni, ahonnan a szülei jöttek.
- Az idén lesz az 1956-os forradalom 65. évfordulója. Mi az érzésed ma?
- Nem csak átléptem a határt akkor, de azóta nem élek ott, ahol születtem. Micsoda távolságok ezek az ember életében! Nincs panaszom az országra, ahol élek. Nem panaszkodom, hogy így hozta a sors. De egy kicsit most is hontalan vagyok. Én most is úgy érzem, hogy bevándorló vagyok a gyermekeim, unokáim szülőhazájában.
Ha otthon érek az utam végére, Dombegyházán, a közös családi sírba fognak temetni. De ha itt "jár le a vízumon", akkor gyerekeim édesanyja mellé temetnek. Ez utóbbi esetben a fejem alá tesznek egy plasztik zacskóban őrzött, maroknyi anyaföldet. Évek folyamán több búcsúbeszédet kellett mondanom és mindegyiket ezzel fejeztem be, amit gyerekkoromban olvastam egy emlékkönyvben:
"A lélek él, találkozunk!"
- Köszönöm, és kívánom, hogy még e földi létben találkozzunk!
Szíki Károly
Nincsenek megjegyzések