A magyar Országgyűlés 2000. június 13-ai döntésével nyilvánította február 25-ét a kommunizmus áldozatainak emléknapjává, annak emlékére, ho...
A magyar Országgyűlés 2000. június 13-ai döntésével nyilvánította február 25-ét a kommunizmus áldozatainak emléknapjává, annak emlékére, hogy 1947-ben ezen a napon tartóztatták le jogellenesen, majd hurcolták el a Szovjetunióba Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát.
A nemzet jó magyarjai emlékeztek február 25-én, a Kommunista Diktatúra Áldozatainak Emléknapján az egri börtön falára elhelyezett emléktábla előtt. Bognár Ignác rövid bevezetője után vitéz, lovag Szíki Károly, Nemzetőr alezredes tartott rövid megemlékezést:
- Ma 1947. február 25-re gondolok, mikor Kovács Béla kisgazda képviselőt börtönbe viszik mentelmi joga ellenére, majd a Szovjetunióba deportálják. Ekkor az egész nemzet szabadsága veszett el, ledőlt a bástya, a terror útja megnyílt. De ha most visszajönne Kovács Béla és a felfordult, megbolydult országra figyelne, a szorongó, vicsorgó emberek arcára tekintene és látná, hogy senkit nem ítéltek el kínzói közül, vajon mit szólna? - kezdte beszédét Szíki Károly, az egri kisgazdák elnöke, majd így folytatta:
Tömeggyilkos-rehabilitációs időben köszöntöm a kommunista diktatúra áldoztaira emlékezőket, rehabilitációs időben, mert senki nem ül a tömeggyilkosok közül a rácsok mögött.
A színművész, író József Attila versét idézte:
Vassal csorbított csontváz leletek
mutatják, hogy itt mivé lehetek,
ha mellemre kitűzném jeletek, –
csirkefogók! Nem játszom veletek!
 |
| Szíki Károly színművész |
Majd így folytatta:
Én rossz tankönyvemből tanultam, el kell ismernem, mert úgy tanították, hogy 1945-ben már szocializmus épült, minden ellenállás megszűnt a bolsevik típusú rezsimmel szemben. Aztán a fejlődésem következő szakaszában arra jöttem rá, hogy az 1947-es kékcédulás választással győzött csak végérvényesen a kommunista diktatúra.
De ennél a pontnál már azt hittem, hogy 1956-ig nem történt semmi, minden szocialista gúnyába öltözött kelet-középeurópai ország építette a maga kommunizmusát, minden ellenállás nélkül.
Pár hete forgatom a Mezőkövesd ’56 dokumentumfilmet és írom belőle a könyvet, s rá kellett döbbennem ismételten, hogy bár azt hittem, már mindent tudok a ’40-es, ’50-es évekről, hiszen írtam e témában 3 drámát, készítettem csaknem 10 dokumentumfilmet, de a részletekben megbuktam, mert semmit nem hallottam a Fehér partizánokról. És most ezt tanulmányozom és próbálom átadni a megjelenteknek.
1945 és 1956 között – ismét csak magyar adatokat sorolva – kitelepítettek 180 ezer magyarországi németet, Gulágra hurcoltak 30 ezer politikai elítéltet, 44 ezer embert politikai okokból börtönöztek be, 86 ezer főt B-listáztak, 45 ezret internáltak és legkevesebb 15 ezer főt kitelepítettek. Ezen kívül 1944–45-ben málenkij robotra hurcoltak és GUPVI-táborokba deportálták civilek százezreit, akik, kiegészülve körülbelül negyedmillió hadifogollyal, összesen 700 ezres létszámban kerültek rabszolgamunkásként a Szovjetunióba – közülük 300 ezer magyar sohasem tért haza. S akkor ebbe az irtózatos áldozatba még nem is számoltuk bele a megszállást kísérő erőszakhullám, az áttelepítések, államosítások és kolhozosítás, az erőszakos társadalomátalakítási kísérletek és az antiklerikális kampányok – elhunyt, vagy ezeket túlélő – áldozatait, sem pedig az 1956-ban elhunyt 2400 személyt, vagy a két szabad hétre következő hét évig tartó megtorlás kárvallottjait.
A közép- és kelet-európai antikommunista ellenállási mozgalmak országspecifikusan működtek. Országon belül is másként. Én Sugár Mátyás feltárt útján haladtam ebben a feltárásban.
A balti országokban egy egymással összefüggő, évtizedig tartó fegyveres ellenállás bontakozott ki, Litvániában 30 ezer, Lettországban 15 ezer, Észtországban 10 ezer fegyveres részvételével, akik mellett legalább háromszor-négyszer ennyi szervezőt és támogatót kell az antikommunista ellenállók listájára írnunk. Észtországban 1947-ben érte el, az utolsó ellenállót 1978-ban buktatták le. Lettországban még 1944 őszén kezdődött az önvédelmi küzdelem, az utolsó ellenállók 1957-ben adták meg magukat.
Litvániában voltak az elhúzódó harcok a legszervezettebbek és legintenzívebbek: az „erdei testvérek” ágyúkkal és nehézfegyverekkel is rendelkeztek. Az utolsó fegyveres ellenállót 1965-ben ölték meg, de még a ’80-as években is tartóztattak le egykori gerillákat.
Magyarországon más megoldást kellett választani. 1947-ben itt is ellenállócsoportok szerveződtek. Már a háború végén létrejöttek antikommunista szervezetek (Kopjások, Magyar Harcosok Bajtársi Közössége). Ez utóbbival magam is szoros kapcsolatot tartottam Kanadában és Floridában. A Magyar Testvéri Közösséget 1947-ben számolták föl. 1947 után egyre-másra alakultak az antikommunista ellenálló szervezetek: Kard és Kereszt, Fehér Kereszt, Kettőskereszt, Fekete Sas, Szabad Magyarországért Küzdő Ifjúság Szövetsége stb.
A dunántúli szervezetek közül a Szombathelyen alapított Antibolsevista Gárda 1950 végén működött, ők fegyvert szereztek és robbantásokat is végrehajtottak. Vezetőjüket, Gyimesi Szilárdot és Matók Leót a következő év őszén kivégezték.
A Balatonalmádiban létrejött Magyar Nemzetvédelmi Szövetséget 8-10 középiskolás fiú alapította. Ők szintén fegyvereket gyűjtöttek és terveket szőttek, vezetőjük Ungár József volt. „A fegyveres szervezkedés célja: fegyverek gyűjtése, további tagok beszervezése, és egy általuk várt III. világháború kitörése esetén az imperialista haderők támogatása, a szovjet és magyar katonai alakulatok ellen terrorcselekmények elkövetése” – írták az 1952-ben elfogott ellenállók gyanúsítotti jegyzőkönyvébe. Ungár Józsefet és társát, Bata Ferencet 1953. augusztus 18-án végezték ki. Ketten együtt voltak 40 évesek.
Füzesgyarmat és Szeghalom környékén az aktív Sárréti Sasok volt. A szervezet 21 tagját 1951-ben ítélték el. Egy halálos ítéletet életfogytiglanra módosítottak. A többiek átlagosan 7-8 évet kaptak. Az 1948–50-ben szerveződő Fehér Gárda Orosháza, Makó, Szentes és Hódmezővásárhely környékén fejtette ki aktivitását. (Nekem a szentesi a legkedvesebb, mert az szülőfalum, Tiszaföldvár közelében van.) Két vezetőjét, Kovács Istvánt és Blahó Jánost kivégezték. A szervezet lebuktatásához az ÁVH mintegy ezer embert figyelt meg.
Az államvédelem statisztikái szerint a 300 „beszervezett fehérgárdista” háromnegyede paraszti származású volt: egyharmaduk szegényparaszt volt és csak 76 „kulák” (2,5%).
A legtovább és a legszervezettebb körülmények között kitartó ellenálló szervezet a viharsarki Békéssámson-központú Magyar Ellenállási Mozgalom volt, mely 1951 és 1955 között működött. A házilag többezres példányszámban ötletes és szemtelen röplapokat előállító mozgalom tagjai fegyveres ellenállást, szabotázst és szovjet emlékmű-robbantást is terveztek A hosszas ávós megfigyelés és beépülés után jutottak csak nyomukra. A bíróság elé állított húsz tag közül két főt első fokon halálra ítéltek (majd másodfokon ítéletüket életfogytiglanra módosították), a többiek összesen 186 évet kaptak. A szervezet agya Annus István volt, aki 1990 után kétszer nyerte el faluja polgármesteri címét.
A magyar antikommunista ellenálló szervezetek mindegyikét teljesen felszámolták 1954–55-re. Mire a szervezetek elleni államvédelmi tevékenység, nyomozati munka és bírósági ítélkezés lezárult, hamarosan kitört az 1956-os forradalom.
Mivel most Egerben emlékezünk a magyar történelem kommunista árulóira, ki kell emelnünk egy hős egri ellenállót, Gacsal Gézát, aki a Borsod megyei lázadók csoportjának (Tard, Cserépváralja, Cserépfalu) a legjelentősebb forrása volt, kivégezték és egy közös sírba lökték. Hozzátartozói kihantolták és Egerbe hozták. A Donáth temetőben nyugszik.
Gondolkozzunk el, hogy a Kádár rezsim összes bűnöző politikusát mind a mai napig miért nem bélyegezték nemzetárulónak, és utólagosan miért nem vetették ki a nemzet testéből, hiszen mind gyilkos gazemberek, nemzetárulók voltak? Talán még nem késő!- fejezte be beszédét Szíki Károly, aki beszédének végén elmondta Demeter László Szomolyán élő költőnek A vörös bálványhoz című költeményét, melyet Sztálin 71. születésnapja alkalmából írt 1950 december 20-án, a Gárdonyi Géza Színház zsinórpadlásán, az ünnepi műsor közben.
A Himnusz eléneklése után megkoszorúzták a börtön falán elhelyezett emléktáblát és mécseseket helyeztek el.
Nincsenek megjegyzések