Földes Tamás: Szégyen

 Szégyenkezem. Úgy is mint immár harminckét esztendeje amerikai állampolgár - úgy is mint a Republikánus Párt egykori híve. Még Magyarország...

 Szégyenkezem. Úgy is mint immár harminckét esztendeje amerikai állampolgár - úgy is mint a Republikánus Párt egykori híve. Még Magyarországon, diákként, a történelmet biflázva kezdtem rokonszenvezni azzal a párttal, amelyet Ábrahám Lincoln neve fémjelzett. Később az is sokat nyomott a latban, hogy Ronald Reagan elnöksége idején, 1984-ben érkeztünk családunkkal az Egyesült Államokba. Amikor már amerikai állampolgárként, első alkalommal szavazhattam, Reaganre tekintettel helyettesére, George H. W.  Bushra voksoltam. Meglehet szokatlan úgy fogalmazni: „személyes okból” ábrándultam ki Bushból.  Mi volt a személyes okom? Amikor Amerikába érkeztünk, kijelentettem, hogy soha többé nem akarok írni. Nem voltam meggondolatlan - 26 évig tartó magyarországi betűvetés után azt találtam helyénvalónak.

Elhatározásomhoz 1989 őszéig tartottam magam, inkább egy export-import cég ügynöke lettem - és új bevándorlóként igen jól kerestem. Ám hogy-hogyan nem, az Amerika Hangja rádió magyar részlegének vezetője, Bán Tamás - aki akkor volt a falujáró Déryné Színház színésze, amikor én kis ideig a társulat sajtótitkári teendőit láttam el - megtudta, hogy Los Angelesben élek. Jelentkezett nálam és megkérdezte, leszerződnék-e hozzájuk. Nem akartam látatlanul fejest ugrani az ismeretlenbe, New Yorkba utaztam legjobb barátom születésnapjára, s ha már ott vagyok, átvonatoztam Washingtonba.  

Bán-druszám ölelkezve fogadott, ám amikor megmondtam, hogy mennyit keresek a cégemnél, megcsóválta a fejét: a rádió nem tud annyit fizetni. De aztán azt is hozzátette: fontolgatja, hogy előbb-utóbb nyugdíjba megy, s addig - ha nem azonnal is - a helyettese lehetek... Próba-szerencse, gondoltam, és nem mondtam nemet. Közölte, hogy előbb tesztet kell tennem a Voice of America Los Angeles-i stúdiójában: angol szöveget fordítsak magyarra és írjak egy publicisztikát! Halogattam a tesztet és csaknem másfél hónapig a Los Angeles Times cikkeit fordítottam... aztán belevágtam. A stúdióban használhattam szótárt, a számomra ismeretlen szavakat kimásoltam egy papírlapra. Publicisztika-írásban nagy gyakorlatom volt - nem okozott gondot. Amikor a tesztre kapott, emlékezetem szerint két óra letelt, bejött a szobába a stúdió egyik munkatársa és a teszttel együtt elvette tőlem a papírlapot. Bán Tamás néhány nap múlva felhívott, hogy ritkán olvasott hasonlóan jó tesztet (100 pontból 90-valahányat kaptam). A következő lépcsőfok: Washingtonból érkezik majd valaki és kér tőlem öt olyan ismerősöm nevét, akik véleményt mondanak rólam - köztük a munkahelyem tulajdonosáét is. Ez azt is jelentette, hogy tudatnom kellett a tulajjal, mire készülök. Megért engem, de ha így áll a dolog, neki keresni kell a helyemre valakit - mondta. Az utódom már akkor munkába állt a cégnél, amikor még ott dolgoztam. A rokonszenves „valaki” - egy hölgy közölte, hogy csak négy hét múlva tér vissza a fővárosba, addig más ügyekben, több amerikai államba kell utaznia. Az idő múlt tehát...

Közel jártunk ’89 karácsonyához, amikor Bán Tamás hívott telefonon: miért nem vagyok még ott? Ők már házat keresnek számunkra Marylandben (Zsuzsi lányomat közben felvették a marylandi egyetemre). Még nem kaptam hivatalos értesítést a rádiótól - válaszoltam. Menten utánanéz. Csakhogy karácsony és újév között kevesen dolgoznak, Bush elnök pedig 1990 január elsejétől felvételi zárlatot - freezet - hirdetett minden állami állásra (még postást sem alkalmazhattak). Ráadásul ugyancsak akkor, Magyarországon összeomlott a népi demokráciának nevezett kádári fából-vaskarika társadalom, a Münchenből sugárzott Szabad Európa magyar adásának napjai meg voltak számlálva, s a munkatársak közül a Voice többeket átvett - az én esélyeim nullára csökkentek. A cégemnél a leendő utódom türelmetlenül várta, hogy mikor lesz csak az övé a területem (hiszen azon osztozva mindketten keveset kerestünk). Ezért 1990 nyarán önként álltam fel és más munka után néztem. Helyzetemet könnyítette, hogy a szocializmus megszűnése után néhány héttel egykori kollégám megkeresett: „Hollywoodban élsz, ne makacskodj tovább, állj vissza az írásra!”. Először a délben megjelenő sárga-újság, a Pesti Riport szerkesztője hívott, majd a hűtlenül otthagyott „anyalapom”, a Magyar Hírlap is: „ha a Riportnak írsz, nekünk miért nem?”. Visszatértem a hivatásomhoz. A lapok a Szerzői Jogvédő Hivatalhoz küldték a cikk-honoráriumokat, a Jogvédő tíz százalék kezelési költséget levonva havonta átutalta az összegyűlt összeget az amerikai csekkszámlámra (a Pesti Riportnak minden este küldtem anyagot). 

Budapesten megjelent írásaimat olvasva Jancsó Gyula, az Amerikai Magyar Hírlap alapítója megkért, hogy írjak nekik is, majd Fényes Mária, a Californiai Magyarság tulajdonos főszerkesztője is megkeresett; attól kezdve a hétfői-keddi lapzártakor besegítettem a szerkesztési munkába - ő pedig tisztességesen fizetett. (Halála után Attila fia szerkesztette tovább a lapot, a 140-valahány folytatást megélt „Könyörgöm, vissza a Lipótmezőt!” humor-sorozatom beszéd-téma volt a Los Angeles-i magyarok körében, s ő még Máriánál is bőkezűbben honorált.) Az export-import cégtől ugyancsak eltávozott rokonom önálló ügynökséget hozott létre, neki is dolgoztam jutalékra, felvettem az amerikai nyugdíjamat is - elfogadható összjövedelemre tettem szert...

...Ördögbe is, most veszem észre, hogy rossz gyakorlatomhoz híven megint magamról írok, ahelyett, hogy a szégyenkezésem okát osztanám meg a - merem remélni: türelmes - olvasókkal. Az elmúlt hetek öt halottal járó - ily’ képpen tragikus - eseményeire aligha kell utalnom - feltehetőleg mindenki tudja, látta a tévében, hogy mi történt Washingtonban. A mindenkit lekezelő, felfuvalkodott Donald Trumpot már akkor se kedveltem, amikor a televízióban szerepelt, amikor pedig a republikánusok elnöknek jelölték, hümmögtem. Négy évvel ezelőtt Lincoln meg Reagan pártjának nem volt olyan politikusa, aki méltó lehetett volna arra, hogy a világ leghatalmasabb államát az elődök nyomdokain irányítsa? Kívülről kellett jelöltet találni, s éppen a nagyhangú milliárdos személyében? Tamás Gáspár Miklós, az Erdélyből Magyarországra települt filozófus - aki hamarosan szembe került a Kádár-rendszerrel, a korszakváltást követően pedig azokkal, akik éppen hatalmon voltak/vannak - mondta Trump elnökké választásakor: „most, amikor egy kőbunkó vadbarom lesz az Egyesült Államok elnöke...” (A vadbarmot túlzónak tartottam - a bunkót nem.) Az elmúlt négy esztendő történései még nem is árnyalták Tamás „Gazsi” szavait. No de nem akarom elvetni a sulykot, 750 millió amerikai állampolgár szavazott Trumpra, s a feltételezések szerint ez a szám legfeljebb e napokban kezd csökkenni. Ám a politika nem foci - „én akkor is a Fradinak szurkolok, ha éppenséggel az Újpest szerepel jobban”. (Amikor e sorokat komputerembe kopogtatom, az FTC az NB I első helyén áll és bajnok-esélyes, az Újpest pedig a kiesés határán igyekszik megkapaszkodni az élvonalban.)  

Magyarországon fordított a helyzet: azért választották már háromszor kormányzópárttá a FIDESZ-t, mert a liberálisból konzervatívvá változott Orbán Viktorért rajonganak a hívei. A magyar miniszterelnök lelkesen hadakozik az Európai Unió ellen, még akkor is ha onnan euró-milliárdok érkeznek a Haza fejlesztésére. Kemény legény, mondjon bárki mást. Kár, hogy ifjú kori álma nem vált valóra: nem lett belőle válogatott labdarugó, aki minden ellenfelét kicselezi.

...Egy szó, mint száz: a nyolcvanas évek kapkodásait ismerve tinédzser lányaimat meg akartam kímélni a Magyarországon engem ért korábbi kellemetlenségek megismétlésétől: feleségemmel egyetértve az USÁ-t választottuk, mivelhogy „Amerika mégiscsak Amerika, a legek államszövetsége”. Tudtam persze a múlt gyalázatairól, a rabszolgatartásról, a Ku Klux Klanról csakúgy, mint a Kennedy-fivérek lelövéséről, a vietnámi kudarcról - és ismertem azt a közhelyet is, hogy „Amerikában sincs kolbászból a kerítés”. De mindig derűlátó voltam. Most is az vagyok, annak ellenére, hogy Trump az Egyesült Államok ellen hangolta szinte az egész világot. Azt tartja a mondás: madarat tolláról, embert barátjáról. S a héten távozó államfő kiről mondta, hogy legjobb barátja? Kim Jong-unról, Észak Korea diktátoráról (aki elnöki rokonszenv ide, Trumptól érkező dicséret oda, az USA ellen fejleszti nukleáris katonai arzenálját). Hogyan tartja a mondás? „A barátaimtól óvj meg uram, az ellenségeimmel elbánok magam is!”.

Földes Tamás
Aranytoll Életműdíjas újságíró

Úgy fogalmaztam: most is derűlátó vagyok. Nem tudhatom (ki tudhatja?), hogy a 78 esztendős, nálam fél évtizeddel fiatalabb Joe Biden milyen elnök lesz, de vitathatatlan, hogy tapasztalt politikus. A magyar kormányt nemrég bírálta ugyan - viszont ő az, aki fiatal szenátorként, magyarországi látogatásakor előkészítette a Szent-Korona meg a koronázási jelvények 1978 januári visszaadását. Nem a Kádár-kormánynak, hanem a magyar népnek! Amíg az ember él remél... Remélem tehát, hogy borúra derű következik, nemzetközi színtéren a trumpi bezárkózást nyitás követi és Amerika újra nagy lesz - ha nem is úgy, ahogy az impeachmenttel a nyakában január 20-án dicstelenül távozó elnök megígérte, vagy legalábbis elképzelte. Pártállástól függetlenül szorítsunk - miután valamenyiünk érdeke! -, hogy Biden jó irányba kormányozza az elmúlt években veszélyes vizekre sodródott hajót. Bár úgy lenne...