A mi igazságunk, a mi erőnk. Csak az lesz a miénk, amit ki tudunk küzdeni magunknak! A fentiek szolgálnak az Amiért a harang szól címmel M...
A mi igazságunk, a mi erőnk. Csak az lesz a miénk, amit ki tudunk küzdeni magunknak! A fentiek szolgálnak az Amiért a harang szól címmel Mezőkövesden kiadott Trianon-kötet mottójául.
A százéves szétszaggatottságunkról szóló emlékkönyvben 42 anyaországi és elszakított területeken élő szerző közli személyes gondolatokkal, emlékekkel átszőt írását, versét Trianon máig ható tragédiájáról, tanulságairól.
Ahogy Sziki Károly egri színművész mondja Trianon hatásairól:
„Csak az elnyomás intenzitása változik, maga az elnyomás nem! Sokszor úgy tűnik, hiábavalóak a próbálkozások, nem az autonómia, a szabad nyelv-, zászló-, iskolahasználat felé haladunk, a bitorlók további kötélhúzásokat végeznek el össznemzetünk nyakán. Ezt érzékeljük a maradék hazában.”
S miről vallanak a határainkon kívül rekedtek? „A könyv alkotógárdájában ők a legmélyebb és legkesernyésebb jelentést adók. Arról tettek tanúságot, hogy a magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, és egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme.”
A fentiekről valló Sziki Károly nagy győzelemnek tartja azt, amit Mezőkövesdi civil társadalma Sebe Imre vállalkozó vezetésével felmutatott, aki azt mondta: Trianon-gyalázatunk évében adjunk ki könyvet, mert ez az a tragédia, ami megköveteli tőlünk az áldozatvállalást.
A szerkesztésre Hajdú Imre író vállalkozott, az írások összegyűjtését Pázmándy László költő vállalta, és végül 42 vallomást hordtak össze nagy kévébe.
Amiért a harang szól - egy könyv, amely Trianon következményeiről szól-
Írom a Trianon-gyalázatról szóló drámai kötetemet, pontosabban: már szerkesztem, de megint megszakítottam, mert valami érdekesebb eseményen vettem részt Mezőkövesden, a Trianon-tagadás kötet bemutatóján.
Csak az elnyomás intenzitása változik, maga az elnyomás nem!
Sokszor úgy tűnik, hiábavalóak a próbálkozások, nem az autonómia, a szabad nyelv-, zászló-, iskolahasználat felé haladunk, a bitorlók további kötélhúzásokat végeznek el össznemzetünk nyakán. Ezt érzékeljük a maradék hazában. De miről vallanak az önszántukból határainkon kívül rekedtek? És hogyan látják az emigrációba kényszerült barátaink, alkotótársaink? Milyen lelki batyu az, amit a Trianon-csapda akasztott a nyakukba?
A könyv alkotógárdájában ők a legmélyebb és legkesernyésebb jelentést adók. Arról tettek tanúságot, hogy a magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, és egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme. Nincs tehát semmi hiába, csak a bealvás, a tétlenség, meg a hamis pártpreferencia! A hazai, a csonkaországban csonkatudatossá csontosodott országlakóinké.
Nincs bocsánat, de van: és mégis! Dac. Éljünk bárhol a világon, a folyó, a patak, a csermely, az erek, ahogy szerteágaznak az országon és azon túl, egy hatalmas családot, Nemzetünket fogják egybe, foglalják keretekbe.
Ott, azon a fényes délutánon Mezőkövesden, akik ott voltak a Hősök és áldozatok emlékműve előtt, minden magyar szív egyszerre, az összetartozás érzésével dobbant meg.
Minden igazhitű magyar szívében felébredt, másokban felerősödött, s elindult egy különös érzelem, egy bizsergés. Könnyünk csordult! Így történt ez pár hónappal korábban is, amikor volt egy Fájdalmas, mégis lélekerősítő tisztelgés Bogácson, a békediktátum 100. évfordulóján (19-32.oldalon olvasható).
Vannak persze nagy, díszes karimájú szavak, de nem állnak össze kalappá, hogy a nemzet fejére tegyük. Mert nincs Trianon-kérdésben egység, de nincs igazi érdeklődés sem. A Kossuth nóta itt megint nagyon aktuális: ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni. Mert hiába hívott az ének, nem ment el mindenki tiltakozni sem akkor, sem 1920-ban tombolni a bűnözők-diktátuma ellen. És ebben a 100. évben is csak lapított a többség és egyre kevesebben mennek el hitet vallani a változtatás reménypatakja mellett.
Már hömpölygő folyamnak kellene robajos hangját hallani, de csak patak csörgedez, és az is csak akkor hallható, ha nagyon odafigyelünk rá. Az országvezetés bealudt, az Alapítványok nem írtak ki pályázatokat, hogy Le Trianonnal!, maradtak csak az egyéni győzelmek. Az olyanok, amilyeneket Mezőkövesd civil társadalma Sebe Imre vezetésével felmutatott.
Érdemes megörökíteni ezt a példát. Ezért érdemes felemlíteni a kezdeteket is! Volt egy elszegényedett költő, akinek nem rendeztek díszes temetést a Matyóföldön, sőt! Civilek szervezték meg, hogy Laboda Károly méltóképpen búcsúzzon a földi paradicsomtól (pokoltól?). A civil-temettetők élére Sebe Imre vállalkozó állt, és egy nagyobb összeget adott a nemes feladat elvégzésére, olyan összeget, amiből egy jelentős pénzmag megmaradt. Nem kérte vissza, nem forgatta be gazdaságába, hanem azt mondta: Trianon-gyalázatunk évében adjunk ki egy könyvet, mert ez az a tragédia, ami megköveteli tőlünk az áldozatvállalást.
És a pénz ott maradt, megkezdődött az anyagok gyűjtése, amiben az volt az irányelv, hogy lehetőség szerint helyi, bővebben: mai alkotók műveiből álljon össze a könyv, s az elszakított területek mindegyikéről érkezzenek írások, s ha lehet, az emigrációból is, mert nélkülük csonka kúp a magyar történelem. ( A székelyföldi Vargyasról és a Sebe család őseinek kutatásáról ír a 198-208.oldalig nagy szakértelemmel Csirmazné Cservenyák Ilona.)
A szerkesztést a rutinos író, Hajdú Imre vállalta fel, akinek nevét több folyóirat és könyv jegyzi nem csak érzékeny tollú íróként, de szerkesztőként is. A bogácsi alkotó kezdetben szorongásairól beszélt, attól félvén, hogy nem érkezik kellő mennyiségű anyag, mert számára egy könyv csak akkor könyv, ha az legalább 200 oldalas. A könyvbemutatón már arról tett említést, hogy sok anyagot ki is kellett hagyni, mert a megcélzott oldalszámot jelentősen túllépték volna.
Alkotótársa, Pázmándy László költő, vállalta az írások összegyűjtését és még egy fontos szerepet: a villámhárítóét. Hiszen egy alkotófolyamatban gyakran lobbannak fel indulatok, felüti fejét az elégedetlen hang is, jelen való a „lustaság”, de a túlbuzgóság is. Volt olyan író, aki kijelentette, ha ez-az benne lesz, ő visszavonja az írását. Megint más pedig kérte, hogy a szerkesztők között a neve ne szerepeljen, mert a bevezetővel és egy-egy halott költő művének kötetbe kerülésével nem ért egyet.
Pázmándy meglehetősen jól kezelte az alkotó folyamat döccenőit és a könyv célba ért, ha iskolai jegyet kellene adni rá, akkor négyötödre értékelném a kötetet. A szándékot és a megvalósítást csillagos ötösre.
Szakrális és istentisztelő táj ez, beleértve Bogácsot és a Dollárhegyet is, amelyekről eddig is több írásunk jelent meg. Olyan emberek közössége él itt, akik izzásra születtek és a megmaradásra leginkább determináltak. Hogy miért? Mert úgy értékteremtők, hogy értékőrzők. Színészligetet valósítanak meg, fákat ültetnek a nemzet színészeinek, de gondolnak a megfáradtakra is, és borkútból engedik a finom bogácsi nedűket. Nem lehet elégszer szólni a Gépmúzeumról, melyben Európában is páratlan mennyiségű történelmi masinák pihennek, majd egy adott napon végigvonulnak Mezőkövesd útjain, Trianon-emlékharangot állítanak (Hajdu-Ráfis János:Trianon bennem, 189.oldalon). Wass Albert követ állítanak, saját folyóiratot indítanak az adakozók pénzéből (Kaptárkövek), és megtalálják az elveszett matyófalut, melyet kitörölt volna az oláh sovinizmus az emlékezetből, ha tehette volna, még a térképről is letöröli a Kárpátok Géniusza, Ceausescu. De nem sikerült, mert egy igaz matyó, a népi fafaragó művész Kiss Mátyás, aki közben világkirály lett bajuszösszemérésben, megtalálta ezt a feledésre ítélt matyófalut, Doját, a Parciumban. (Különleges története, mely a 64 vármegyéről történő földgyűjtésről szól, a 122. oldalon olvasható.) Megrázó élményforrásra talált Doján: matyókra, akik Mezőkövesdről mentek el a legválságosabb időkben, az 1900-as évek elején. Ez a matyó-Trianon.
Ez a magyar Trianon, amire emlékeztünk egy nappal korábban és most már buzog a könyv lapjairól is a vallomások sokasága. És ahogyan Kiss Mátyás összehordta több évi fáradozással 64 vármegye földjét, és a könyvbemutató után átadta azt a megjelenteknek, úgy hordta össze egy nagy kévébe a 42 vallomást Hajdú Imre szerkesztő, az Amiért a harang szól- Száz éve szétszaggatottan, 1920-2020 című kötetbe.
Letehetetlen ez a kötet. Erről már Fűrész János közösségépítő egri barát szólt, miután hazautazott Egerbe és hajnalig olvasta a vallomásokat. Valóban letehetetlen, bólint rá e sorok írója is, aki nem az általa írott 3 emlékezés kapcsán mondja ezt, hanem éppen a mások aranysodratú írásait felidézve.
Felvidékről érkezett
Mihályi Molnár László tanár, költő, politikus, aki 1990-92 között a csehszlovák parlament tagja, a magyar frakció vezetője, az Együttélés Politikai Mozgalom alelnöke küldött 15 oldalas kiváló elemző munkát (Két pogány közt, reménységgel). Nem óvatoskodik a történész, szájára nem jön a Trianon-béke, ő kimondja, mert tudja, s vallja is: vétkesek közt cinkos, aki néma (Babits: Jónás könyve). Kimondja, hogy a területrablás, a fosztogatások egy bűnszövetkezet szándékait tükrözik. Vallja, hogy mint Zrínyinek egykor, nekünk is néven kell neveznünk a dolgokat, lelepleznünk a megszállókat, az országrablás haszonélvezőit. De a cinkosokat, meg a hazaárulókat, a nemzetvesztőket is! Megfogalmazásában: Árulókkal és cinkosaikkal nem kell és nem szabad alkudozni!
Mihályi Molnár remekműve érdemelné, hogy önálló értékelő elemzést írjunk róla, mert annyira energikus, a megszállókkal szemben olyan program-lehetőséget ad, amit követnünk kellene, a megszállás alatt sínylődők életérzését olyan megejtő szomorúsággal elemzi, hogy a sarokban porosodó mordályról magától is lehull a por.
A Felvidéki magyarok nagyszámú és igen gyors asszimilációja, a reszlovakizáció, nem csak feltűnő és érthetetlen számunkra, de ezt látva Benes is felkiálthatott örömében. Nem várt eredményként tűzte beesett mellkasára. Erre a rettenetre fájdalommal tekint Mihályi Molnár László is, és téveszmének nevezi a magyarokat felszippantó alkalmazkodás-eszmét, s kimondja: ezzel a lépéssel nem csupán nyelvüket, hanem hagyományaikat, hitüket, szüleiket és emberi mivoltukat is meg kellett tagadniuk.
De virradhat-e fény ebből a homályból, az utódok, kik a tagadás generációjának leszármazottai, felébredhetnek-e, megfordíthatják-e a sztrapacska szekeret? Mihályi Molnár válasza erre: a következő nemzedéknek sem tudnak már tisztességből példát mutatni.
A felvidéki történész a dacos, harcos, vagy éppen passzív ellenálló szerepkört tartja egyetlen elfogadható alternatívának, hogy ne tegyenek semmit a megszálló hatalom kedvére, javára. Ezen egyetlen alternatíva, elfogadott cselekvési norma ellenére is sajnos sorvad tovább a nyelv, az egyházi élet, és egyre kevesebben tartanak ki a hatalmi arrogancia és manipuláció nyomásával szemben. A fegyveres népirtást átvette a porták kisajátítása (Durai: Kutyaszorító), vagy éppen ha arra volt szükség, átnevelő célzattal egy-egy autóbaleset, vagy Malina Hedvig-féle megverések, amiket „természetesen” az áldozat követett el önmagán.
A sortűz mára átváltott sörtűzbe, mikor lelki lerészegedésben tovább folyik az asszimiláció, vagy a magyar lakta területekről való elvándorlás. Mihályi Molnár mindezeken túl rámutat a megszálló hatalom cselvetéseire (CSEMADOK létrehozása és működtetése), valamint a cselédi szolgalelkűség kiképzési folyamataira is.
Döbbenetes látleletösszes ez az írás. Fájdalommal átitatott legszebb mondatai közül számtalant lehetne idézni, mert az egész műve nagy lelkiséggel, kiváló grammatikával, ésszel és lélekkel íródott: ennyit kaptunk fogvatartóinktól az elmúlt évtizedekben. S ha néha egy-két morzsányi alamizsnát elénk söpörtek az asztalról, azért olyan hálálkodást vártak el, mintha disznótorban lettünk volna.
Az elszakított testvéreinknek ilyen beteg világban kellett megszervezniük az önmegmaradást, az önépítkezést. Mindezt úgy, hogy az anyaország elvolt magában, a jajkiáltást néma sóhajként kezelte, s nem tett semmit, nehogy megsértse a rablók lelkét. Az utolsó 10 évben sok minden megváltozott, de mindent csak csendben, csak halkan, hogy senki meg ne hallja!
A nemzeti önbecsülésünk ébresztésére, helyreállítására, aktiválására van szükség, de nem csendben, nem halkan, hanem hangosan és veretesen, ahogyan teszi ezt Mihályi Molnár László is. Tőle még egy záró gondolat: meg kell akadályozni, hogy a nemzetvesztő pártok, csoportok, titkos társaságok, üzleti körök, intézmények és médiák beleszólhassanak, beavatkozhassanak nemzetünk sorsának alakításába!
Máté László: Trianon 100 című írásával látszólag rendet vág a béke-és diktátummondók között. Bár kultúrdiplomata, de úgy tűnik,nem maszatol, ami diktátum volt, neki az diktátumként véresedik ma is. Kimondja, ami sok okoskodó baloldali történésznek nehéz: a békediktátum a magyar nemzet megbüntetését tekintette elsődleges és kizárólagos céljaként.
Ilyen felütéssel kezdi Trianon 100 című írását, melyről nem tudni, hogy Buzitán vagy éppen Szilicén született, de Trianon ellenes fülünknek szinte muzsika.
Kijózanít és nem elandalít: az ország vezető körei a millenniumi ünnepségek csalóka légkörében az ezeréves országot örökkévalónak hitték!
Analízise közben olyanokat mond ki, ami a valós gyökereket mutatja, s nem az álomittas részegség lila zsebkendőit lengeti. Egy megbabonázott állapotban lépegető magyarság vezetésére mutat rá, akiket elkábított a szenilis, néhány évtizede még magyar vérben tocsogó Ferenc Jóska ügyefogyott mondata: Mire a falevelek lehullanak, hazajönnek a katonák. És hol volt a magyar tisztánlátás, hogy már a 4. falevélhullás is bekövetkezett, s mi még mindig a frontokon fagytunk, döglöttünk halomra? E sorok írója bizony sokszor keresgéli, mi volt az oka annak, hogy a hatalom csúcsán ülő gőzös magyarok kómában keltek és feküdtek, miközben az én elődeim is vérbe fagyva , majd megrothadva táplálták idegen országok talaját? Így mentünk el a pokol tornácára, Trianonba.
Mondják, semmi nincsen véletlenül. A csonkolás sem lett volna ilyen fájdalmas, ha az önteltek, dilisek között lett volna csak egy, aki kilép a csapdából, és elfut a virtus-vigécségből. Mert a virtus, igen, ez kell, de a józanság határáig. Sok veszteségünk származtatója a mi fene nagy virtusunk, szemben például az oláh-hunyászkodással. Azok huhogva vitték a rablott holmit, mert náluk ismeretlen szó a virtus. A sokat tévedtem, sokat tanultam Ady eszmétől milyen messze vagyunk, honfitársaim! Mennyire ismeretlen ez a közgyakorlatban, mint nemzeti stratégia. Mert ma is hőst játszunk, van virtusunk, de lassan magunk ugrándozunk a nemzetközi piacon, míg be nem kísérnek egy rendészetre, mint valamikor Fábry Zoltán korszakos felvidéki íróval tették. Emberáldozatból volt elég, területszabdalásból példát adtunk, fel kellene nőni már! Ma lelkiismereti-kompenzációs formában egyféle etnobiznisz folyik. Lekésve minden lehetőséget, mint Kárpátalja-visszatérés, délvidék-jóváírás, stb., foltozgatjuk a szakadt nadrágot, ami csak tovább rojtosodik, mindenki tudja, de nincs B-terv. Ez nem megoldás, mert a hallgatás cinkosság! Ami ebben az évben, a Trianon 100-ban történt, önámítás, önárulás.
Máté László a kezdeti kemény szorításból enged, hiszen diplomata, kell élni és munkálkodni holnap is, bár 80 körül az ember nem kell óvatoskodjon. Ő diplomata, sikeres, sok kitüntetést elnyerő ember, CSEMADOK-doktor. Ez kicsit meghatározza az ember szabad lélegzetét. Most is belesiet abba, hogy elismeréseket osztogasson az anyaország felé, sőt, amit az elején mondott: nem békeszerződés, hanem békediktátum, az most nála is béketárgyalás, békekonferencia lett (185.oldal). Nem marad el kommunikációjából az elégedett hang sem, hogy mennyire jó, hogy a szlovák jégkorongligában magyar csaptok is szerepelnek. Trianon meghaladását is sürgeti, majd kimondja: Trianon átka egyben előny is számunkra. (SIC!). Nem firtatja azonban, hogy miért van még érvényben a felvidéki magyarokat sújtó Benes dekrétum, mikor lesz, vagy lesz-e jóvátétel- jóváírás?
Talán lesz egyszer egy kötet-alkotók vita, ahol ezekre a frissen felmerülő kérdésekre magyarázatot kapunk.
Karizs Csilla küldött még a Felvidékről komoly gondolati ívet megrajzoló írást. A gondolatcél kicsit kódolt, de a fiatal írószenvedélybe ez be van szövetelve. Hogy ne lötyögjön a magyar külön-külön, mint kiszáradt asztal lábai, néha helyre kell ütni, be kell csavarozni vagy meg kell áztatni. Ilyen egyszerű a magyarság összetartozása, a szorosabb kapcsolat ápolása is. Ehhez egyfajta lehetőséget kínál a testvértelepülési kapcsolat, melynek kikristályosított változata az azonos nevű községek, városok szorosra fűzött kapcsolata. Például a földváriak találkozója (most hazabeszélek, mert sok jó Földvár van, de a legszebb az én falum, Tiszaföldvár!) vagy éppen a darócok találkozója, amiről Karizs Csilla ír.
12 évvel ezelőtt indult útjára az a kezdeményezés, melynek során egy lelkes tibolddaróci csapat elindult, hogy felkutassa a Kárpát-medence összes Daróc nevű települését, hogy velük baráti, rokoni, lelki kapcsolatot teremtsenek. A tavalyi év nyarán a meglátogatott helységek képviselői Tibolddarócon találkozhattak egymással a Főzőfesztivál keretén belül. A falvak felkutatásáról illetve a találkozóról „Hej Darócok, Darócok!” címmel film is készült, melyet a 41. Magyar Filmszemlén mutattak be.
Így találkoznak évente Fülpösdaróc, Tibolddaróc és Beregdaróc (Magyarország), Vardaróc (Horvátország) Bálványosdaróc, Királydaróc, Pusztadaróc és Nádasdaróc (Erdély), Oberwart város (Ausztria), valamint Nagydaróc és Panyidaróc települések (Felvidék) lakosai.
Egy ilyen öszeröffenés bensőséges pillanatait vetette papírra a felvidéken élő Karizs Csilla. Messzeszálló üzenet ez, melegít a hideg napokban is, hogy túléljük! És túl fogjuk élni!
Kárpátaljai jelentés
Nagy Sándor gondolatai a 63-74.oldalon olvashatóak.
Kárpátalja kálváriáját Nagy Sándor, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség csongori elnöke írta meg Nem vétettünk mi édes hazánknak semmit sem címmel. Egy életút, mit életstílussá formált az apa, a család, és az eszme, mely körülvette és hozzá dörgölőzni illett volna. Belevéste soraiba, mint kemény fába éles késsel az üzenetet, belevéste a megmaradásra termett, de kihalásra szánt, kényszermunkatáborokkal kistafírozott Kárpátalja minden örömét és bánatát. Gyönyörű emlékeket ébreszt azzal is, hogy évtizedekkel ezelőtt lépteink számát és irányát meghatározó költőket említ (Balla D.Károly, Kovács Vilmos), akik kiestek már a mai magyarok látásszögéből, ha bent voltak egyáltalán, kívül maradtak a kapun, mint madárlopta búzaszemek. Olyan történelem-görgetés ez, ami ezen sorok írójának is meglepetéseket szállít, pedig azt hittem, már mindent tudok Kárpátaljáról. A tévedésből ébredve ajánlom mindenkinek ezt az átfogó, szakértelemmel írt, családtörténetbe göngyölt művet.
Itt kellene még Lipcsák János lelkészről szólnunk, de ebben a szétfeszített, meghasadt világban ő menedékúton Bogácson szolgál. Abban a fejezetben írok róla.
Délvidékről szól
A kisebbségvédelmi egyezmény kimondta: egyetlen állampolgár sem korlátozható anyanyelve használatában magán- vagy üzleti ügyeiben, vallásának gyakorlásában, hogy gondolatait a sajtóban vagy más úton közzétehesse, vagy ezt tegye nyilvános gyűléseken, a hatóságok előtt és a kisebbségek által fenntartott intézményekben. A kisebbségvédelmi szerződés 8. cikkelye kimondta: kisebbségeknek a saját anyagi erejükből joguk van iskolákat és kulturális létesítményeket alapítani s fenntartani. A 9. cikkelye előírta, hogy ott, ahol a kisebbséghez tartozó állampolgárok jelentékeny arányban laknak, a kormánynak meg kell könnyítenie saját nyelvű elemi iskoláztatásukat. Ezen kívül a községi költségvetésből megfelelő arányban pénzt kell folyósítani a kisebbségek nevelési, vallási és kulturális fejlődéséhez.
Mi valósult meg ebből? Ezzel a kérdéssel agyamban kezdtem Botos Elemér református püspök (136.o.) és Mák Ferenc irodalom- és társadalomtörténész (151.o.) írásainak olvasásához.
Botos Elemér egyházi szemszögből közelítve avatja be olvasóit abba a kezdetben reménytelen helyzetbe, amelyben már megsebzetten, határokkal elzárt területen, idegen, nacionalista meleg levegőt fujtató szerbek nyomása alatt próbáltak talpon maradni. A félelem valós volta igazolódott: akiket csak elértek, megkínoztak, kivégeztek. Nem tér ki részletekre a püspök úr, így a saját kutatásomból idéznék, hogy jól érzékeltessem tiltakozásainkkal a szerb barbarizmust:
- Vádolom Szerbiát, hogy Mozsoron a Jánoshalmára menekült és onnan visszahozott Köves István plébánost rostélyon elevenen megsütötték.
- Vádolom Szerbiát a magyar papok megkínzásáért és kivégzéséért, Szabó Dénes plébános és társainak a kanizsai városháza pincéjében történő megkínzatásáért, melynek során szíjat hasítottak belőle, majd a friss sebet sóval szórták be. Nemi szervét meggyötörték, megcsonkították.
- Vádolom Szerbiát Takács Ferenc plébános két héten át tartó kínzatásáért és haláláért, hívei szeme láttára agyonlövetéséért, koporsó nélküli eltemetéséért, mindazért a meggyalázásért, hogy az óbecsei temetőben a magyar sírásót arra kényszerítették, hogy földelés közben állandóan tapossa a tetemet.
- Vádolom Szerbiát mindazon brutalitásért, melynek során egyházfiak esetén azt a kínzó technikát alkalmazták, mint például: két fiatal partizán nő az asztalról ugráljon a pap hasára. Nem nagy vigasz, de mégis csak valami, hogy büntetésüket ők is megkapták azzal, hogy az egyik nő megzavarodott, a másik teljesen megvakult.
- Vádolom Szerbiát Werner Mihály martonosi plébános és 25 társa válogatott kínzásáért. A plébános hasát két oldalon felvágták, s a zakó zsebeinek mintájára a kezét bele kellett dugnia a „zsebekbe”. Ezt követően ajtót helyeztek a hasára és azon táncoltak.
Örömteljes, hogy a fentiek ellenére a püspök így összegez: a hatalmas Isten kegyelme és Szentlélek munkája által az egyházi élet tovább élt és erősödött. Elgondolkodtató persze egy kívülállónak, milyen erősödés az, ha az 1910-es népszámlálási adatok 65 000 reformátussal számolnak, 1992-ben ez az adat 16 652 egyént mutat.
Átrohant rajtunk a világ, éppen ezért döbbenetes, ami megállapítást idéz a felvidéki Durai Miklóstól Botos Elemér: a mai napig nem ocsúdott fel a magyarság. Nem tudja megtalálni a mai helyzetnek megfelelő új eszmét, mely helyettesítené a magyar nemzetet a magyar állammal azonosító történelmi tudatot.
Mindezek után így összegez a püspök: Gondolom, ez a többi elszakított országrészekben is hasonlóan zajlik. Kijelentem, hogy nemzeti, vallási alapon is kifejezhetetlenül nagy kárt idézett elő 100 esztendővel ezelőtt a Trianonban aláírt egyezmény. Trianon változtatást követel!
Mák Ferenc irodalom- és társadalomtörténész, a Trianoni magyarok a Délvidéken című, magas fokú szociális érzékenységet mutató 14 oldalas elemzése, mondhatni: tanulmánya, mélyrehatóan mutatja be a szerb szempontokra épülő birtokrendezési programot. Ennek kizárólagos vesztesei természetesen a magyarok lettek. Az agrárreform-elképzelés csak fedőneve volt a nemzeti kisebbségek megtörésének. Jogfosztó kormányrendeleteket alkottak, amelyekben hátborzoló, mélyen antimagyar kitételek szerepeltek, hivatkozva egy 1917-es határozatra: aki a szerb hadseregben az ellenség ellen küzd a háború végéig, 5 hektár termékeny földet kap. Ez 70.000 hektár szántóföld kisajátítását, elbitorlását jelentette a háború végeztével. Így kezdődött a magyar dominancia megtörése, s hogy milyen aljas eszközökkel folytatódott még évtizedeken át, érdemes elolvasni Mák Ferenc mélyreható tanulmányát. És hogy mi történt azokkal, akik ellenálltak? El lehet képzelni. E fejezet zárásaként folytatnám a vádiratomat:
- Vádolom Szerbiát a magyarok tömeges internálásáért és bebörtönzéséért, a célzott likvidálásokért, a kontrollálatlan vérfürdőkért.
- Vádolom Szerbiát a Sajkásvidéken megvalósult totális etnikai tisztogatásért, amelynek következtében a teljes magyar lakosságát megölték.
- Vádolom a Sajkásvidéken történt mészárlás után megmaradt magyarok teljes egészében való kitelepítéséért.
- Vádolom a járeki és más lágerekben a magyarok éhhalálra kényszerítésért, a kegyetlen bánásmódért, a szándékolt járványok következtében elpusztultak nevében vádolom! Elsősorban a csecsemők, kisgyermekek és idősek nevében vádolom!
- Vádolom a Csurogról, Zsablyáról, Mozsorról és más településekről elűzött és táborokba zárt, megsemmisítésre kiszemelt 5180 magyar nevében!
- Vádolom a szerb szerveket, melyek a magyar uralom alatt tanúsított szolidáris magatartásuk után a közösségek vagyonos vagy közismert tagjait, tanítókat, tisztviselőket és egyházi személyiségeket különös gyűlölettel és brutalitással vadásztak le.
- Vádolom az igazságosztó szerveket, melyek a névtelen feljelentések alapján 938.828 eljárást indítottak magyarok ellen, tudván, hogy azon feljelentések a bosszúvágy és rabló ösztönök kiélésére születtek, és ez alapján 66.420 főt nyilvánítottak háborús bűnösnek és ítéltek halálra.
Erdélyből érkezett
Vitéz Ilkei Ferenc: Trianon utáni esztendő című írása a kötet egyik legfigyelemreméltóbb anyaga. Részletes, elemző írás arról, hogy a barbár tolvaj banda hogyan építette ki a magyarok megsemmisítését célzó programját. Először eltakarították a nemzet gerincét, a tisztviselőket, a pozícióban tevékenykedő értelmiséget, elűzték őket, mint seregélyeket a szőlőbirtokról. Lefejezték a földbirtokos réteget, megtiltották a magyar nyelv használatát. Tehát a gyulafehérvári egyezményt kisöpörték az etikai kódex lapjairól és az ökör-önkényt tették a marhavályúra. És itták a gyűlölet szótárából az oláh-löttyöt. Beüzemelték a fegyelmi bizottságot, a Vasgárdát, mindennapos atrocitással fojtották el a magyarok lehetőségeit. Igen gyorsan kiépült a totalitárius rezsim, a kommunista diktatúra felvirágoztatása beindult a Királyi Magyarország fenséges területein, gőzerővel folyt a fojtogatás, az erdélyi magyar városok etnika képének módszeres átalakítása. Emlékszik még valaki a falurombolásokra, annak lényegére? Ez volt az a ténykedés, amivel a diktátor Ceausescu átlépett egy olyan határt, ami az anyaországi magyaroknak és az emigrációnak már meghaladta a tűrésküszöbét. Gépkocsinkra tiltakozó zászlókat ragasztottunk: Stop Románia, Genocídium! A diktátort lelőtték, mint a kutyát. A saját csahosai végezték ki, hogy a rezsim haszonélvezői és a secu átmenthesse hatalmát. Emiatt vergődik továbbra is a magyarság az oláh karmokban. A megosztást elvégezte a sátán, a magyarság egysége darabokra tört.
Ilkei Ferenc optimista mondatokkal zárja átfogó elemzését: Eltelt 100 év a megbocsáthatatlan, igazságtalan trianoni diktátum óta, de a 100 év elnyomás sem tudott tönkre tenni minket. Istennek terve van a magyar nemzettel, ezért tartotta meg ezer éven át. Vesszen Trianon! Igazságot Magyarországnak!
Nincs ehhez mit hozzáfűzni. Olvasni kell a 8 oldalas tanulmányát!
Budai Károly szíve még erdélyi magyarként dobog, de gondolatait már Mezőkövesden vetette papírra. Hatalmas az ő élettörténete, mely Megbűnhődte már e nép címet viselő írásából szökken elő.
Sütő András, atyai jóbarátom idézetével indítja kiváló, 11 oldalas írását. Megrázóan szép két sort idézek: Aki menekül: gyermekét félti, a nyelvében bujdosót. Aki nekiveti hátát erdélyi múltunk bástyafalának: gyermekeinek jogos örökét védi Heródes napjaiban.
(Engedtessék meg néhány pillanat e recenziót írónak az elérzékenyülésre. Gondolatban ott vagyok, ó, hány nap, hány ezer pillanatban a Vörösmarty utcában, András házának udvarán. Ez az utolsó találkozásunk. Mert hiába az egri bemutatóimon való képeggyüttes, hogy ott volt, interjút adott és repültünk a kocsimon haza Marosvásárhelyre. Hiába, mert a legerősebb kép, amikor a vásárhelyi otthonának udvarán félrecsúszott sapkában, mint pajkos kölyök odaszól: Karcsikám! Elvinnél a boltba, mert egy finom kiflire éheztem meg. Elvittem. És elvitte őt az Úr! Én meg itt vagyok Budai Károly megrázó emlékezésének elemzésén.)
Budai igazi székely ember módjára csalogat mind bentebb az ő élettörténetébe, de olyan okosan, hogy az ember maga is székellyé, de legalább újra szíkivé, mezőségi bujdosóvá válik.
Az önvallomás gyönyöre ez az írás humorával, megrázó könnyedségével, a tragédia szelének kicselezésével. Zúgnak a harangok abban, akik megismerkednek ezzel az írással. Erre tessenek felkészülni! És kell hozzá legalább egy zsebkendő. Köszönjük ezt a mély vallomást!
Ezért lesz magyar feltámadás!
Az egriek és ostorosiak…
…kisebb aránytalansággal kerültek pozícióba, hiszen 4 alkotó (Ködöböcz Gábor, Juhász Szabolcs, Csaténé, Bartha Irénke, Szíki Károly) 9 írásműve került be a kötetbe. Javukra legyen mondva, hogy a könyv színvonalát emelte minden írásuk.
Ködöböcz Gábor irodalomtörténész higgadtságát ismerve kissé meglepődnek olvasói, hogy milyen indulatokat kavart benne a Magyar Golgota, Trianon. Már írásának címe is mellbevágó: A magyar fájdalom versei, melyek Trianon átkos következményeként születtek. Mert mi nem csak önmagunkkal, de a külhoni irodalommal is határosak vagyunk. Csak az izzás nem ugyanaz az anyaországban, mint csonkolt testrészeinkben. Vagy mégis? A politikai térképen innen és túlról példának emeli Németh László, Juhász Gyula, József Attila, Herczeg Ferenc, illetve Sütő András, Kányádi Sándor, Dsida Jenő, Kosztolányi Dezső munkásságát. Minden bizonnyal ez egy rövidített tanulmány, mert Ködöböczöt ismerve még néhány száz alkotó nevét felsorolta volna, s kisebb-nagyobb adomákkal ellátja az e témában végzett munkásságukat. Három antológiát említ, amelyekben fellelhetőek a Magyar fájdalom versei, és valóban érdemes tágítani látásmezőnket az említett kötetekkel.
A Trianont ledöntjük Ady Endrétől Zilahi Lajosig egy olyan gyűjteményes kötet, mely 550 verset jegyez. Ebből az összegzésből kitűnik, hogy Trianon témában Reményik Sándor énekelte ki fájdalmát a legtöbb, 59 versben. Számban jelentős még vitéz Somogyvári Gyula (58), kiváló versekkel Sajó Sándor(43), Sík Sándor(17), Mécs László (16). Jelentős íróink közül Kosztolányi 6, Móra Ferenc 9, Márai Sándor 4 költeménnyel gyújtott máglyát.
Ha számba vesszük, hogy napjaink költői közül ebben az antológiában Szentmihályi Szabó Pétertől Szőke Istvánon át Kannás Alajosig nem szerepel senki, akkor elmondhatjuk, hogy Trianon izzó lávaként égette be magát a magyar költészetbe.
Sokan Illyés Gyulának tulajdonítják, így Ködöböcz is a „magyar az, akinek fáj Trianon” kijelentést. E mondattal kapcsolatosan lángoltak már fel viták. Vannak, akik Karinthynak és vannak, kik Patrubányi Miklósnak tulajdonítják e kijelentést. A Magyarok Világszövetségének elnöke meg is követeli, hogy a tételmondat eredete nála keresendő: A 24.hu-nak úgy fogalmazott:„…dokumentálhatóan, én magam használtam először ezt a kifejezést 2000. május 25-én, a Magyarok V. Világkongresszusának nyitókonferenciáján mondott beszédemben. A pillanat ihlete alatt futott ki a számból ez a magyarság-meghatározás, amit a Budapesti Kongresszusi Központot megtöltő háromezer küldött olyannyira megértett, hogy percekig tartó tapssal szakította félbe beszédemet.”Az MVSZ elnök úgy tudja, az idézetet csak ezt követően kezdték el Illyés Gyula szájába adni.
Ha Illyés Gyula munkásságát vesszük górcső alá, akkor Trianon-ügyben sok fehér foltot találunk összművészetében. A Kádár rezsimben, az 1983-as haláláig, nem volt téma Trianon. Véres rongy volt, amit nemigen lobogtattak akkoriban az anyaország költői.
Ködöböcz emelt hangon gyönyörű kifejezéseket használ a „Trianon átkos következményeként” megsebzett hazára: ezer sebből vérző, szívnagyobbodásos hazánk…a magyar Golgota gyermekei…Trianonban előre megfontolt szándékkal és különös kegyetlenséggel eltiportak, meggyaláztak és megnyomorítottak minket. A világtörténelemben ilyen gyalázatos mészárlást, ilyen szégyenteljes bűncselekményt soha egyetlen népnek és egyetlen országnak sem kellett elszenvednie… az elborzasztó tények sorozatát nem túlzás hungarocídiumnak minősíteni…Magyarországot Trianonban effektíve kivégezték…Trianon brutalitása és hordaléka iszonyú: lenni vagy nem lenni, menni vagy maradni…? Az elszakított területeken változó intenzitással és változó módszerekkel szüntelenül folyik a magyarság felszámolása.
Juhász Szabolcs, az egri Hunfokos Szövetség egyik alapítója, azzal, hogy az okozati tényezőket visszább helyezte a magyar történelemben, új ablakot nyitott a Trianon-értelmezésben. Egyrészt arra mutat rá, hogy sorstragédiánkban gyakran játszott szerepet tunyaságunk, ami a mai időben felerősödött és befed mindent, ami egykor virtus volt, mikor még a magyar tudta miért, kiért hal meg.
Így igaz! Horgadt reménnyel nincs esély a feltámadásra. Tisztes távolból nem menthető meg a haza. Úgy horgonyzott le a magyar, mint Mohácsnál és egyéb sorsfordító csatáknál Szapolyai, vagy éppen a klérus hadserege. Juhász mondja: Mohács sejtjeinkbe férkőzött.
Ezt érzékeljük, s prognosztizáljuk, hogy mindez beragadt már és a sejtekben termeli a morfiumot a feladásra. Kiirthatatlanul működik. Ezért lesz a magyar mind dekadensebb, s „kiengedi kezéből a kínálkozó lehetőségeket.
Honmegtartó hitünk azonban a maroknyi magyarnak nem engedi meg a feladást, akire az Isten odatette a keresztet, azt nem dobhatja le. Kik is ők? A kitartók. Juhász megfogalmazásában: hős, de nem a görög sorstragédiák bukott hőse, hanem a honszerző és honmegtartó ősök hősiessége.
A szerző rámutat a másik okra, amely Trianont megalapozta, a Habsburgok magyar trónra kerülésére:Mindent elkövetett, mint pióca, amely friss vért szagolt és semmiképpen nem ereszti el Magyarországot, az áldozatát.
Juhász a törökénél rosszabbnak és kártékonyabbnak minősíti a Habsburgok uralmát felettünk, kik fiaink legjavát elhurcolták penészes pincebörtönökbe és gályarabságra…ki még bírta életét, őrülten kerüljön elő a számunkra készített pokolból.
Juhász kíméletlenül tör pálcát fölöttük, kik ördög módjára „hol szerb, hol horvát, hol oláh, hol tót jelmezt öltve és ezekkel irtatták a magyart”.
Ma kuruc-labanc harc folyik Magyarországon, ahogyan ezt a külső és belső szabadkőművesek megtervezték és üzemeltetik. Sok Juhász Szabolcs kellene erre a palettára, s e sorok írója hiszi, hogy az író művének elolvasása után többekben felébred a magyar virtus és nem hisznek a turáni átokban tétlenül, hanem cselekvésre jelentkeznek. Ne adjuk fel magunkat!
Csatáné Bartha Irénke két verset is felajánlott a kötet javára (Trianon árvái, Fájdalmak útján). A Székelyföld szívében, Makfalván tanító költőnő férjével áttelepült Ostorosra, ami új pozsgást hozott költészetünkbe. A költőnő megrázóan szép képekben öleli magához emlékarcaink hőseit, kiknek megtűrtek „kalodája” lett ősi földjük. Velük zokognak a harangok, rájuk szakadnak a bánat-fellegek az Olt, a Maros, a Küküllő és a Tisza felett.
Az áldást kérők és remélők, kik a megcsonkolt ország ölelésére várnak, megrázó emléket idéznek e sorok széki-származékában is, ezért a fájdalmas idézgetés helyett inkább csak javaslom: olvassák e verseket, olvassák e kötetet!
Olvassák el - nem azért mert én írtam-, az utolsó bukovinai mohikán vallomását (95.o.), aki a szerbek inzultációja miatt Székelykevéről menekült el Kanadába (Kelowna) és lett építő köve a magyar emigrációnak, ha kellett pálinkával, ha kellett a magyarok egybeterelésével, az általa vezetett Magyar Házban, majd utolsó visszatérése alkalmával botra támaszkodva is felkapaszkodott a csíksomlyói dombra.
Példázatos magyarságszolgálatról szól a Kárpátaljáról menekülő, San Franciscóban megkapaszkodó Jackovics házaspár története (Közösségépítők a tengeren túl,146.o.).
A Trianon, ahol eltörték a magyar nép gerincét c. emlékezés az Erdélyből Amerikába menekülő, a Horty hadseregben pilótaként szolgáló Zolcsák Istvánt hozza vissza, Zolcsák Anna segítségével (170.o.).
Igényes művet küldött Varga Attila újságíró, aki Somoskőújfalu Trianon-sakkjátszmáját írja meg, az elvétel és visszakerülés burleszkjét a Leporolt határkő című kisesszéjében. A hol volt, hol nem volt, hol meg vagyunk határmezsgye lélektanának magyarság-virrasztó és ébresztő pillanatát. A lehetőséget, amit ők megnyertek és a lehetőséget, amit a magyarság elveszített 1920 után is, mert belealudt a vélt determináltságba. Pedig az idő a lehetőségek ideje is volt, olyan, amiben visszatért Sopron, Sátoraljaújhely, Somoskőújfalu és még néhány eladott határtelepülés.
Nem hiábavaló, hogy a szerkesztők a legjobb költőktől Fecske Csaba, Czipott György, Sima István verseiből is válogattak. Ők hűségesen írnak a Kaptárkövek számára is, így természetes az ő jelenlétük ebben a különleges kötetben.
Helyi alkotók Mezőkövesdről és Bogácsról
Petrán Benedek Lajos Mezőkövesden él, időutazásban keresi, honnan jött, hová tart és miért éppen a Matyóföldre telepedett le. Vallomása elgondolkodtatóan kedves, mert annyira magyarnak érzi magát, hogy DNS vizsgálatot is elvégeztetett, mert a Petrán név önmagában nem győzte meg arról, hogy ereiben magyar vér csörgedez. S amikor nem csalódott, mikor már „igazolt” magyarnak tudhatja magát, megejtő vallomást tesz:hiába keveredik több nemzet a vérünkben, azért mi magyarok vagyunk… és elképzelésem szerint az utódaink is itt fognak felnőni.
Lipcsák János lelkész, akinek Dobó István volt gyermekkori példaképe, Bogácson él. Az ő útja azonban nehéz kálvária volt, a széttört kapuban vette fel vándortarisznyáját és indult útra, talán vissza se nézett, fülében szólt a dal: ha kiindulsz földed felé, ne nézz vissza rózsám többé. Nagyszelencről jött el és talált otthonra a Bükk lábainál. Már itt tesz vallomást a színtiszta magyar szülőfalu elhagyásának fájdalmairól: nem a terület elvesztése volt a legnagyobb baj, hanem a lelki megtorlás. Nem rejti véka alá a csalódását sem: nem éreztem és nem érzem mai napig sem, hogy az itt élőknek ez valami lelki többletet jelentene. Gyönyörű vallomását a kedvenc költőjének, Holló Józsefnek verse, az Égbekiáltó zárja (utolsó versszak):
Itt fenntartották a tévedés jogát
és szabad rosszul is dönteni
… majd tréfálkozni a temetésen,
ami az országot temeti.
Dr. Varga László Szabolcsból nyugdíjasként visszatért Mezőkövesdre. Kutatja, keresi a magyar történelem apró zugait. Az ő tollából jelent meg egy korszakos írás: Nem halt ki az Árpád ház! Most újabb rejtelmekre mutat rá, amit valóban nagyon kevés magyar ismer: a jóvátételre, amelyet a területrablás után, mint rabosítottól, anyagi javakat is elcsakliztak. Ennek mértéke szinte leírhatatlan. Szükségeltetik tehát végre egy felülvizsgálat, hogy legalább a mozdítható javainkat, annak értékét visszakapjuk. Mert hogyan is van ez? Ha a házat lefoglalják, a beltartalmat nem lophatják el! Erről is szól Trianon aljassága. Csak gondoljunk a román hordákra, akik a Szépművészeti Múzeum kollekciójának felével a hónuk alatt meneteltek Bukarest felé. Ollé!!!
Legaljasabb szerződésnek nevezi a Tízek Tanácsa által levezényelt konferenciát, és elgondolkodtató megállapítást tesz: a plénum csak formális volt, mert a döntésekben nem játszott szerepet. A nemzet lelkiismeretét vizsgálja, és igaz magyarnak nevezi őket!, akikkel az új államuk meglehetősen mostohán bánik. (Tegyük hozzá: nem volt ez másként az anyaország vezetői részéről sem 2010-ig!)
Mohás Lívia kapcsán talán nem fölösleges elmondani: sajnálatos, hogy a művek alkotóinak egy része alatt nincs megjegyzés, hogy honnan és hová és merre? Mindez az értéknövelés szempontjából fontos lett volna, hogy ki ő, hol él, mivel foglakozik. Így maradt el Mohás Lívia több titulusa is, akit nem mindenki ismer, pedig József Attila-díjas írónő, pszichológus, egykor az MTA főmunkatársa, 31 könyvet írt, 9 magas kitüntetése van. Persze, nem a díjak száma határozza meg az írás minőségét, hiszen ismerünk környezetünkben is állami díjas figurákat, akik csapnivaló művészek. Ebben az esetben azonban egy Bogácsról származó alkotóról van szó (1928), akinek családtörténete is regénybe illő.
Mohás Lívia a Fehér kövek a bogácsi dombokon című írásával tisztelte meg a kötetet (53.oldal). Példás hitelességgel állítottak emléket a Trianon-gyalázat után megalázott magyarságnak a hazájukat elsirató bogácsiak: fehér kőből kirakták a domboldalon Nagy-Magyarország térképét. Ezt vési az emlékezetünkbe az írónő, és olyan mélyen metszi meg az olvasót, hogy gondolatai azonnal ott bolyonganak a Hintavölgy előtt, de mivel nem lát már semmit, mert a kommunista pribékek leszedették az emlékezés gyönyörű szimbólumát, benne feléled a kérdés: miért ne állíthatnánk fel újra ezt a mementót?
Balázs Gyula napjaink üzleti mosollyal és vastag pénzes erszénnyel tündöklő felületes világát eltávolította magától. Úgy döntött, hogy övébe szerszámokat és nem pénzes briftasnit tesz, társakat szervez maga köré, többek között Kiss Mátyás „fanyűvő” mestert és a Rezeda út végi „pusztulatot” újjávarázsolva Trianon parkot hoz létre. Elképzelhető ilyen vállalás ma? Ha azt nézem, hogy könyv is születik nulla támogatásból, csak úgy civil elhatározásból, akkor azt mondom, Mezőkövesden minden elképzelhető.
A képzeletet, a „kocsmapultos álomszerűséget” valóra váltotta Balázs Gyula és néhány társa. Tordai Zoltán fafaragó kopjafát álmodott és faragott a tér közepére, mely az újjászületés jelképét hordozza. Elkészült egy méltóságos kereszt, mely a 100. évfordulóra figyelmez. Barta Attila pedig, álmát megvalósítva, egy zászlótartót épített. A három alkotás együtt jelképezi a családot és a Nagy Családot, tehát az összetartozást.
Balázs Gyula az írásának végén nem feledkezik meg az alkotótársak nevéről. Tessenek elolvasni a 216. oldalon!
Pázmándy László Mezőkövesden alkot, írja több kötetre való verseit. Mostani 5 tematikus költeménye halk rezignációval fonja körbe a szétszaggatott hazát.
Koszorú, de babérkoszorú ez apáinknak, kik úgy mentek el hátukon hordozva a hazát, hogy azt sem tudták, mi lesz itt az okosság útja (Ady). Pázmándynak nincsenek filléres szavai, sem rímei. Szavai szikráznak, de nem öncélú kiabálás ez, nem is kiabálás, de olyan indulat, amelybe befeszül az olvasó nyaka is. Írni csak úgy érdemes, ha ragad valami az olvasóra is, s ha mélyre hatol, már küldetésüket is elérték a mondatok. A Kérdezd apámat egy sorsmonológ, töredékes prózaversbe szedve. Szembeötlik a keretszerkezete. Az elején ezt írja: hazug eszmék árnyékában éltünk, majd a 8 oldalas költemény végén így összegez: rabló nemzetek oktatnak ki minket. Átsüt a versen Trianon fájdalma, annak minden részlete, legfőképpen a csoportos rablásnak, lassan már ott tartunk, hogy elfeledett mocskos kis részlete, Őrvidék átköltöztetése a sógorok kertjébe: a legfőbb bűnös is kapott belőlünk,/ az, ki a háborút kirobbantotta. Hőseiről hősiesen ír, mikor interjúvolt alanya Horthy katonaként, majd a fogolytábor rabjaként szól. Lélektani finomságokkal írja meg a menekülő, a 900 kilométert hazájáig gyalog lépdelő katona hazaszeretetét: „Ha eszembe jut, még ma is megkönnyezem, mert hidd el, semmire sem vágytam jobban”. Semmi nem lényegtelen, minden tömörített rész lényeges, így a háború utáni rezsimek megnyomorító diktatúrája, ’56 pár napos tündöklése is. A végén pedig egy mellbevágó intelem: „Szónoklataiknak soha ne higgyetek,/a hazát, mint régen, gyékényen árulják.”
Koszorú, de babérkoszorú az is, ahogyan Wass Albertnek, a „Rongyos gárdának”, a Trianon ellen lázadóknak, a Trianon-veszteseknek és szabadságharcban legyilkoltaknak állít emléket további verseiben ( Kései rekviem; Az üldözött; Trianon).
Szlovák Sándor és Szlovák Sándorné heroikus munkát végezve egybegyűjtötték a Trianon-csonkolta haza határain kívül rekedt temetőkben nyugvó neves alkotók emlékhelyeit. Összeállt a Nagy Magyar Panteon! 13 oldalon keresztül zúdulnak elénk a költők, papok, filozófusok, tanárok, püspökök, politikusok, királyok, hercegek, grófok, bárók, fejedelmek, vajdák, kutatók, orvosok, szótárírók, főispánok, kancellárok, Afrika-kutatók, polihisztorok, matematikusok, polgármesterek, országgyűlési képviselők, szerzetesek, zeneszerzők, kódex írók, festőművészek, botanikusok, betyárok, legyilkolt forradalmárok és tábornokok, szobrászművészek, miniszterek, várkapitányok…. Voltak! Van mire és kire büszkének lennünk. És van miért háborognunk, ha arra gondolunk, mindezt Trianon-cselvetése rabolta el tőlünk.
Itt be is lehetett volna fejezni a kötet szerkesztését, de Hajdú Imre csavar még egyet az érzelmi telítettségünkön. Profizmusát mutatja, hogy a kötet végén a remény hangjai szólalnak meg, a fiatalok, akik a megfáradtaknak, az örök küszködőknek is igazolást adnak: érdemes volt! Mert a Tuza Richárd féle diákok lassan a helyünkbe lépnek. Erről tesz tanúságot a kötetben a 210-215.oldalon, Lesz feltámadás címmel.
Hajdú Imre a nagy tortára a habot unokájának megszólalásával helyezi el, mikor a gyermek megkérdezi:Papi, te tudod, mi az, hogy Trianon? És a nagyapa válaszol. Nem csak azzal teszi ezt, hogy Karinthy Frigyes szívet tépő írását emeli be (Levél kisfiamnak---Trianon emléknapjára), hanem az egész kötettel választ ad az unokájának. Mert ez Trianon! Sokféle szenvedéstörténet, mert a pokol kapujában felemeltek nekünk egy sorompót, hogy István nemzete süllyedjen el a démonok korbácsolta hullámokban. Nem így történt és ez rajtunk múlott!
El kell indulnunk a feltámadás útján. Segíts bennünket ebben Istenünk!
Szíki Károly
Ibsen: MAGYARORSZÁGHOZ
A magyar földön elnémult a viharzó harci lárma,
Tompa sóhaj és halálos hörgés hangzik arra már ma.
Gyászos hírnökök suhannak a bús éjszakán borongón:
„Nincsen többé Magyarország! Ott hever lenn a porondon.”
Az igazság hősein most barbár horda kénye harsog,
S gyilkoló ádázkodással áll a gőgös, durva zsarnok.
Ujjongtok bíbor monarhák:,,Αz erő győzött a hadba”
S a szabadság tiszta lángja újra hamvadoz, lohadva.
Árva ország, sok fiadnak vére folyt ki mindhiába,
Búsan fénylik a halott hős vértanúi glóriája.
Európának reménye, holtjaid remegve nézed:
Lengyelország sorsa vár rád, a feledtség, az enyészet.
Ám a szürke éj letűntén tündöklő hajnal dereng fel,
Hőseid sírból kikelnek, mély sötét halotti sebbel.
Egyesülni vélük, akik partjain a Visztulának
És a német vérpadoknak lépcsején elpusztulának.
Ó, ha késő nemzedékek támadnak s ledől az oszlop,
Trónok ingának, zuhannak zsarnokok, silány poroszlók,
A magyar név büszke név lesz és a hadba indulónak,
A vitéz, merész sereg úgy zeng, mint győzelmi szózat
Nincsenek megjegyzések