Mostanában olykor (ha úgy tetszik: gyakran) eltűnődőm, hogy voltaképpen önmagamról írok, vagy valaki kapcsán utalok saját - mitagadás, nem m...
Mostanában olykor (ha úgy tetszik: gyakran) eltűnődőm, hogy voltaképpen önmagamról írok, vagy valaki kapcsán utalok saját - mitagadás, nem mindig szerény - személyemre. Az a férfiú, akinek emlékére - s íly’ módon hol laza, hol közelibb kapcsolatunkra - utalok, e cikk írása előtt nyolc órával távozott az égi mezőkre. Az internetről értesültem az elhunytáról. A budapesti Kölcsey Ferenc Gimnáziumban Weinberg Iván néven, egy évvel járt az alattam lévő osztályba. Mindenki ismerte, mert kitűnően és mindig nagy kedvvel utánozta Latabár Kálmánt; nem titkolta, hogy olyan színész szeretne lenni, mint „a” Latyi. Iskolánkban működött egy színjátszócsoport, amelyben nem akartam szerepelni (a színészet amatőrként sem vonzott, inkább konferálgattam egy-egy rendezvényen). Ám amikor egyik kedvenc színdarabomra, Vörösmarty „Csongor és Tündéjére” készültek, bekéredzkedtem a próbáikra. Iván - Dömölky Jánossal kettős szereposztásban - Balgát játszotta, Tündét pedig a rendkívül szép Telessy Györgyi (a tán’ még nála is szebb Házy Erzsébet operaénekesnő húga). Dömölky a Magyar Televízió rendezője lett, munkásságát Balázs Béla-díjjal, Érdemes, majd Kiváló művész címmel méltatták; tanított a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, forgatókönyveket írt, mozifilmeket is rendezett. Györgyi színésznő lett, 70 éves korában - János 76 évesen hunyt el.
Ivánt, mihelyt leérettségizett, felvették a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahonnan 1961-ben, Verebély Iván néven szerződött a Miskolci Nemzeti Színházhoz, két évvel később pedig a budapesti Nemzeti karakterszínésze lett. Az akkori kamaraszínházukban, a Katona József Színházban, egy szovjet vígjátékban kapott hálás szerepet, amit parádésan oldott meg, sikeresen szerepelt Shakespeare, Moliére darabjaiban, drámai szerepekben is tanúságot tett kivételes képességeről. 1968-ban mégis átigazolt az egyéniségéhez jobban illő Vidám Színpadhoz, amelynek később örökös tagja lett. A Vidám igazgatójává 1983-ban Puskás Tamást nevezték ki, aki a kabaré-társulat tagjai közül csak Verebélyt vette át (majd a cégért is megváltoztatta: Centrál Színház a Révay-utcai játszóhely jelenlegi neve.) Ivánt négy évvel ezelőtt láttam utoljára - a „My Fair Lady” bemutatóján voltunk Évámmal. Az előadás végén, II. Erzsébet királynőnek öltözve - kirúzsozott szájjal, szemüveggel, magassarkú cipőben, aranyló tüll-ruhában, könyökéig érő aranykesztyűben, fején parókával és koronával, nagy kebleket erősítve önmagára - megjelent Iván is. Egyetlen szót se szólt, de a látvány, a kimért karakteres mozgása szűnni alig akaró kacagásra és vastapsra késztette a Tisztelt Nagyérdeműt. Ahogy színházi nyelven mondják: „ellopta a showt”. (A két főszereplőt, Tompos Kátyát és Alföldi Róbertet persze nem szorította háttérbe, de a függöny lehullta után, királynői előkelő főhajtáskor ismét vastapsot kapott.) Előadás után bementünk hozzá gratulálni. Tűnődtem, hogy kezet rázzunk-e, vagy kezet csókoljak Őfelségének (de aztán eszembe jutott, hogy az angolok nem csókolnak kezet). Örült a sikerének... de nem titkolta: rendkívül hosszú időt vesz igénybe amig a maszkjával-jelmezével elkészül - a két nagy keblet pedig igencsak nehéznek találta. Akkor találkoztunk utoljára.
...Hogyan alakult a kapcsolatunk a korábbi években? Sose lettünk közeli jó barátok, de a „szervusz-szervusz, hogy vagy” ismerősöknél mégis többek voltunk. A Kölcsey-gimnáziumban rendszeresen írtam a faliújságra, leggyakrabban színházi élményeimről. Iván valamennyi cikkemet elolvasta... volt amelyik tetszett neki, volt amelyikkel nem értett egyet. Főiskolás korában egyszer futottunk össze, de amikor miskolci színészként feljött a Rátkai Márton Színészklubba, beszédbe elegyedtünk. Nagyképűsködött velem (akkoriban ha itt-ott olvashatta a nevemet, állástalan újságíró voltam). Arra a kérdésemre, hogy mi van veled, hogy vagy? - afféle „ifjú titánként” nyeglén, csaknem lekezelően válaszolt: „Teszem a dolgom a színházamban, jó szerepeket kapok, eljátszom, mi kell több? Csak egy a baj, öregem, hogy túl rövid az élet”. Akkor még csak huszonéves volt. Nos, további, valamivel több mint fél évszázad adatott meg neki. Hogy ez rövid-e vagy hosszú, azt döntse el az olvasó! Sikeres embernek kevés - sikertelennek hosszú.
Kerülhettünk volna közelebb is egymáshoz... de az a „rövid élet” másként hozta. Csak a hatvanas évek első felében írtam kabaré-tréfákat, sanzont, kuplét a Vidám Színpad néhány műsorába, 1968-tól - amikor Iván odaszerződött - már a budapesti Magyar Hírlap keményen dolgozó munkatársa voltam. A gazdasági rovatból adódó feladataimon túl, „Közbeszólás” címmel hétről hétre a társadalmi visszásságokat fricskázó humoreszkeket követtem el (amellett havonta megjelenő kislapoknak írtam egész oldalas vígságokat). A színházaktól szerzőként - egyetlen kivételtől eltekintve - messze sodródtam. A Rátkai Klubba viszont továbbra is feljártam. Ivánt csak néha láttam ott, de egyik alkalommal megkérdezte: „Írnál egy magánszámot nekem? Csak hakni-fellépéseken mondanám el. Nem kérem ingyen, kifizetem”. Megírtam, tetszett neki..., de amikor azt tudakolta, mennyivel tartozik, nem mondtam összeget. Tőle nem fogadtam el pénzt.
...Már Los Angelesben élve, 1998-ban negyedévet töltöttem Budapesten, akkor még vissza-visszadolgoztam magyarországi lapoknak (és volt olyan szerkesztőség, ahol személyesen kellett követelnem, hogy fizessék ki a már megjelent cikkeim honoráriumát). Sokfelé rohangásztam és mitagadás, elfáradtam. Egy hétre elmentem az Újságírószövetség balatonszéplaki üdülőjébe. Hogy-hogyan nem, Verebély Iván is ott pihent. Hosszasabban beszélgettünk; voltaképpen akkor mondtuk el egymásnak először, miként alakult a magánéletünk miután felnőtté váltunk. Ő három gyerekről számolt be (két házassága volt), én a két lányomról meg az Évámmal addig eltöltött három évtizedemről. Iván azt tudakolta, hogyan egyeztettem össze a Magyar Hírlapban a gazdaságpolitikai publicisztikát a humorral (az utóbbi pihentetett - feleltem). Azt is megkérdezte, hogy miért akkor hagytam el az országot, amikor már révbe értem, vagyis 1968-ban. Iván nemcsak a szerepeiről beszélt, hanem a színpadi ugratásokról is (amelyeknek többnyire ő volt az áldozata, a színpadon képtelen volt abbahagyni a nevetést, megesett, hogy olyankor kisomfordált a színfalak közé).
Kellemesen telt el a tóparti délutánunk, javasolta, hogy amig Budapesten tartózkodom, találkozzunk még egy alkalommal. A „pesti Broadway”, a Nagymező-utca egyik presszójában ültünk le egy kávéra. Az egészségi állapotáról sem a Balatonnál, se Pesten nem beszélt. Tudtam, hogy a háború után gyakran betegeskedett, néha hónapokat töltött kórházakban - azért lett évvesztes az iskolában. Édesapja állandó orvosa volt a Vígszínháznak. Iván felnőttként, a színész-társalgóban minden nyögdécselő kollégájának mondott többé-kevésbé helytálló diagnózist, mindig volt a zsebében néhány erre-arra jó gyógyszer, amelyekből készséggel adott a panaszkodóknak.
 |
| Földes Tamás |
Nincsenek megjegyzések