Immár ősz van – vírusok által súlyosbított, társadalmi viszályokkal tarkított, nyár búcsúztató, tüzekkel riogató, tényleges és képletes időj...
Immár ősz van – vírusok által súlyosbított, társadalmi viszályokkal tarkított, nyár búcsúztató, tüzekkel riogató, tényleges és képletes időjárás. S a shakespeare-i kérdésre újfent választ kéne adni. Bródy János Kossuth-díjas zeneszerző, szövegíró, nótafa is megnyilatkozott: „Amikor nagyon erős a rend, akkor kevés a szabadság. Ezekben a szabadsághiámyos helyzetekben az emberek elkezdenek küzdeni a személyes és a kollektív szabadságjogokért, és amikor ezeket megszerzik akkor kiderül, hogy azért a szabadság nehéz.”
Nem szeretek csalódni az emberekben. Kiváltképp olyanokban, akiket személyesen nem ismerek és akikről eddig szinte csak jót hallottam - és jót írtam. A „Valami bűzlik Dániában” sorozatom harmadik részében úgy fogalmaztam Vidnyánszky Attiláról: „Elévülhetetlen érdeme, hogy életre hívta Kárpátalja első magyar nyelvű színházát, a Beregszászi Magyar Illyés Gyula Nemzeti Színházat”. Azok számára említem, akik talán kevésbé jártasak a trianoni országcsonkításkor történtekre: Beregszászt Csehszlovákiához csatolták, majd a II. Világháború után a Szovjetunió kebeleztebe. A szovjet birodalom összeomlása óta Ukrajna Berehovenak nevezett, 24 ezer lelket számláló városa.
Enyedi Ildikót, a Testről és lélekről című, Oscar-díjra jelölt film rendezőjét idézem: „Milyen szép lenne egy őszinte bocsánatkérés Vidnyánszkytól”. Az érzékeny lelkű rendezőnő szerint nem kiegyenlítettek az erőviszonyok a Színház- és Filmművészeti Egyetem ügyében. Ő mégis optimista, lát esélyt a békés kimenetelre. Szeptember elején bejelentette ugyan, hogy nem tanít tovább az SZFE-n, ám diplomafilmjük befejezéséig mindenképp elkíséri az idén végzett osztályát, és ha hívják, továbbra is hajlandó ingyen kurzust tartani. Úgy gondolja, senkinek sincs túl nagy kedve sztrájkolni - de nincs más választásuk. Ha nem tennék, azzal nem becsülnék meg a diákok fantasztikus, tiszta és pokoli energiákat kívánó erőfeszítéseit. „Mi most már egy jó ideje megyünk a diákok után. Tanulunk tőlük.” Enyedi szerint Vidnyánszky már jó ideje politikus. Summázat: „Egy politikus szemrebbenés nélkül mondja ugyanannak az ellenkezőjét is egy hét múlva, ha az van a hasznára.Vidnyánszky Attila most már olyan gyors ütemben váltogat az őszinte odafordulás és a bagázsozás, illetve a nemzetközi háttérhatalmazás között, hogy lassan követhetetlen. Olyan ez, mint amikor menet közben szétrázódik egy karosszéria. A rendezőnő úgy látja, az erőviszonyok nem kiegyenlítettek - mégis lát esélyt a jó kimenetelre... „Fontos lenne bocsánatot kérni, és senkinek nem szabadna azt éreznie, hogy ez gyengeség. Ne gondolják azt, hogy ők a lúzerek, hanem értsék meg ennek méltóságát és szépségét! Milyen szép lenne egy őszinte, valódi bocsánatkérés a rágalomhadjáratért Vidnyánszkytól. Ez csak egy icipici szikra, de évek múlva talán művészként is újra tudná magát építeni ebből”.
Blaskó Péter, a Nemzeti Színház színművésze - aki Gyurcsány Ferenc elleni tiltakozása jeléül nem vette át a Kossuth-díjat tőle, később, a FIDESZ-kormánytól viszont emelt fővel - a konzervatív oldalhoz tartozik. Most mégis eltekintett a „klub-hovatartozástól” és másként vélekedik: „Mivel színházi ember vagyok, bizonyíthatom, hogy nem a pártkongresszusi felszólalása, hanem egészen kiemelkedő tehetsége emelte Székely Gábort a színházi szakma tetejére. Rendezései és pedagógiai munkájának eredményei kivételes emberré tették a színházi szakmában. Megkerülhetetlen tekintéllyé. Most boncoljuk fel? Söpörjük félre egész életművét azok véleménye miatt, akik bevallottan nem értenek a színházhoz?... Székelynek kötelessége volt, hogy figyelmeztesse Vidnyánszky Attilát: konszenzus nélkül nem fogadható el a Színház- és Filmművészeti Egyetem megújítása”. Blaskó hibának tartja, hogy Vidnyánszkyék se Székellyel, se más tapasztalt színházi szakemberrel nem egyeztettek az SZFE megújításáról. Nem lett volna terméketlen a velük való beszélgetés. (Mint korábban utaltam rá, Székely Gábor az MSZMP 1975-ös kongresszusán, színigazgatóként beszélt és mondta, amit Kádár János és a mellette ülő Leonyid Brezsnyev jelenlétében mondani illett.)
Van persze más vélemény is (és szerintem, demokráciában ez így helyes!). Egykori, 1968-ban általam is alapított napilapomban, a budapesti Magyar Hírlapban Gulyás Gergely, a Miniszterelnökséget vezető miniszter úgy vélekedett a minap: „Az SZFE vita tisztán személyi jellegű, és azért robbant ki, mert a kuratórium elnöke a Nemzeti Színház konzervatív igazgatója lett”. Nem vitatom: azért is. De azért sem vitatom, mert sok szempontból én is konzervatív vagyok. (Persze hogy kik - és miért - konzervatívok, az más kérdés. Miként az is, hogy kik ma a vaskalapos konzervatívok - és kik az új szellem hirdetői. Ez /is/ itt a kérdés!)
Böngészgetve az interneten olvasható jobboldali lapokban, kerestem olyan FIDESZ-hez közelálló művészeket, akik egyetértettek a kuratórium kinevezésével és akiknek tetszik a jelenlegi hadiállapot. Mértékadó művészektől egyetlen olyan vélekedést se találtam - eltekintve azoktól a vidéki színházak igazgatóitól, akiket az elmúlt években neveztek ki. Pedig állítólag a színházi szakma is megosztott. Dehát úgy tűnik, a művészek többsége inkább művész, mint politikai ügyben véleményt mondó állampolgár. Blaskó Péter 72 éves és Vidnyánszky színházának tagja. Azt viszont nem tételezem fel a színigazgatóról, hogy a Nemzet Művésze címmel is kitűntetett színészét - kicsinyes bosszúból - háttérbe szorítaná. Vagy az egyetemisták ügye mellé állt, ugyancsak Kossuth-díjas Udvaros Dorottyát mellőzné.
Nos igen: lenni vagy nem lenni? Ez esetben a kuratóriumnak menni vagy nem menni? A Szinház- és Filmművészeti Egyetemnek ugyanis van a szenátus által javasolt rektora - de az arra illetékesek nem nevezték ki. A szenátust gyakorlatilag ellehetetlenítették. Karsai György - akit a kuratórium egyik tagja „nemzetietlennek” (?) nevezett - dráma- és színháztörténetet oktató egyetemi tanár. Karsai a magyar RTL Klub Tv-nek nyilatkozta a kuratóriumról: „Most jönnek és el akarják foglalni az egyetemet. Mutassák meg hogy mit akarnak csinálni! Vidnyánszky Attilának van egy saját egyeteme, megkapta a kaposvári egyetemet, hogy ott próbálja ki. Hát megmutatta azt, hogy mit jelent az ő általa oly fontosnak tartott értékek beemelése az oktatási programba színház ügyben? Egy romhalmazt hagyott maga után Kaposváron. Ő maga sem tagadja, hogy az a képzés megbukott.” Karsai e megjegyzése miatt lenne nemzetietlen? Netán – volt arra sanda utalás – a vallása miatt?
Miután a budapesti diákok megszállták és kordonnal körbevették az egyetemüket, Vidnyászky azt mondta: „Nagyon kellemetlen lesz az eszmélés az embereknek, mikor rájönnek, hogy őket felhasználták”. Mucsi Zoltán Jászai Mari-díjas színművész - az elmúlt évek számos magyar filmjének szerény szereplője, a Duna TV „Tóth János” című sorozatának címszereplője - az ATV-ben visszájára fordította a fenti kijelentést: „Attilának is nagyon kellemetlen lesz az az eszmélés, hogy mennyi kárt okozott és hogy megosztotta a színésztársadalmat. Nagyon szomorú, ami a Színház- és Filmművészeti Egyetemen történik. Nincs párbeszéd. A lelkem mélyén azt gondolom, hogy vagy hátrább kell lépnie Attilának, vagy leülni és egy normális párbeszédbe kezdeni és meghallgatni elsősorban a diákokat és nyilván az ott tanító embereket is, mert ezek nagy része nagyon-nagyon komoly szakember”. (Szerintem: V.A. nemcsak a színésztársadalmat, hanem az egész honi társadalmat - akarva vagy akaratlanul - megosztotta. Persze e megosztásban nincs egyedül.)
Mucsi úgy véli, az egyetemen tanító barátainak, munkatársainak - vagy azoknak, akiknek a munkásságát nagyon tiszteli - lejáratása, bemocskolása zajlik jelenleg. Az is szomorú, hogy úgy van beállítva, mintha az ott tanuló fiataloknak „átmosták az agyát”. Azt is mondta: ez nem egy diadalmenet, viszont sokat tanítanak a fiatalok az ő korosztályának is, hogy hogyan kell kiállni valamiért. Azért drukkol, hogy ez a kiállás ne legyen hiábavaló. Ő nem tud sem nemzeti, sem keresztény, sem liberális módon játszani, azt viszont elismeri, hogy íródhatnak olyan darabok, amelyekre valamilyen jelzőt rá lehet tenni. Utalt Takaró Mihály író kaposvári képzésen elhangzó kijelentésére, miszerint „Ha az a nemzeti, ha azt mondjuk, hogy a Nyugat egy zsidó szennylap, akkor ott valami nagyon nagy gond van” ... (E mondat többféleképpen értelmezhető. Olyan, mint „a királynét megölni nem kell félnetek jó lesz, ha mindenki egyetért én nem ellenzem”.)
No, itt meg kell állnom. Az 1908 és 1941 között megjelenő Nyugat folyóiratban - a XX. század legnépszerűbb, legszínvonalasabb irodalmi lapjában - mások mellett - Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula, Ady Endre, József Attila, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Wass Albert, Babits Mihály, Herczeg Ferenc, Tóth Árpád, Kosztolányi Dezső, Weöres Sándor, Tersánszky Józsi Jenő, Szomory Dezső, Radnóti Miklós, Szép Ernő, Keresztury Dezső, Illés Endre és az akkor még csak 18 éves Devecseri Gábor írt. Nem tudom - de nem is kívánom kutatgatni -, hogy ki volt közülük zsidó és ki milyen vallás istenéhez imádkozott. Radnótiról persze alighanem mindenki tudja, hogy munkaszolgálatosként lőtték tömegsírba...
A hét közepén a Vígszínház három tagja – Halász Judit, Hegyi Barbara és Majsai-Nyilas Tünde – állt őrséget az egyetem bejáratánál, hogy távol tartsa a Vidnyánszky-vezette kuratórium tagjait. A népszerű, Jászai Mari-díjas Halász Judit azt mondta: úgy érzi, az SZFE tiszteletbeli tagjaként, valamint az ott tanító kollégái mellett is ki kell állni! „Úgy gondoltam, ki kell állnom, úgy is mint a Színház- és Filmművészeti Főiskola tiszteletbeli hallgatója negyvenkét éve, és nem hagyhatom szó nélkül azokat a méltatlan támadásokat, amelyek a magyar színházművészet legfontosabb, legértékesebb emberei ellen történtek, köztük Székely Gábor ellen is. Ami pedig a fiatalokat illeti, én úgy gondolom - és ezt mindig is úgy gondoltam -, hogy nekik van igazuk, mindig a fiataloknak van igazuk. Akkor is hogyha én nem mindig értem őket, akkor is hogyha nincs elég tapasztalatuk, akkor is, ha másképp akarnak valamit, mint ahogy én gondolom, mert az övék a jövő és az övék a friss szellem is.”
...Fejet hajtok mindhárom hölgy - és a színész-társadalom színe-java előtt -, (akik ugye sokak szerint bohém emberek és „csak játszanak” a világot jelentő deszkákon). Példát mutatnak a társadalomnak - az elefántként porcelánboltba lépett akarnokoknak és a más ügyekben az utcákon hőbörgő randalírozóknak. Az események Vidnyánszky Attilát is megszólalásra késztették; a Demokrata című újságnak azt nyilatkozta: „félre áll, ha csak az ő személye az akadály az SZFE ügy megoldásához”. Esetükben - kívülálló betűvetőként - úgy érzem, nemcsak a kiváló rendező személye az akadálya e válságból való kibontakozásnak.
Félre áll vagy sem? - nem tudom. Vidnyánszkyt akkor sem értem. Korábbi cikkemben utaltam már Major Tamásra, aki a negyvenes-ötvenes években „mindenható” volt a színházi világban. Példaképp nem lehetne. Már a háború előtt is elkötelezett baloldali volt, szerepelt a munkáskultúra rendezvényein, a háborúba sodródás ellen agitált a munkásotthonokban, kommunista szervezkedés miatt többször feljelentették. A háború után őt nevezték ki a Nemzeti Színház igazgatójává és az ő kezében voltak azok a káderlapok, amelyek maradéktalanul megfeleltek a rákosista kor követelményeinek. A színházában ő is diktátor volt... de kitűnő rendező és remek színész (noha a Hamlet címszerepét nem kellett volna önmagára osztani. Láttam, nem tetszett.) A Színház- és Filmművészeti Főiskolának tanára, az Országgyűlésnek is tagja volt ugyan... de nem akart minden hatalmat bekebelezni. Czimmer József dramaturg szerint „egy fantáziadús, nagyszerű művész, egy felelőtlen, zseniális ripacs, és egy hiú, mindenre kapható udvaronc keveréke”. Raksányi Gellért, a Nemzeti társulatának Kossuth díjas színművésze szigorúbban vélekedett róla: „Karrierje érdekében semmitől sem riadt vissza, lelkiismeret-furdalás nélkül gázolt át mindenen és mindenkin. Lelketlenül megkeserítette számos kitűnő kolléga életét, s ezt nemcsak halálukig, haláluk után is szenvedik”.
Miért állítom párhuzamba a Nemzeti Színház korábbi és jelenlegi igazgatóját? Vidnyánszkyról nem olvastam hasonló, jellemhibákra utaló véleményeket, ő viszont Majorral ellentétben minél több címre, hatalomra törekszik. Szinetár Miklós mondta róla: nem tudja elképzelni, hogyan lesz képes minden feladatának eleget tenni. Délelőttönként próbákat vezet, majd bemegy a színigazgatói irodájába, onnan átrohan a Magyar Teátrumi Társaságba (amely a legnagyobb magyar érdekképviseleti szervezet - és ugyancsak Vidnyánszky az elnöke). Amennyiben mégsem „áll félre”, bemegy az SZFE-be. Mindemellett továbbra is ő a főrendezője a beregszászi színháznak (és más színházakban is rendez - most a Budapesti Operettszínházban). De korántsem véges a sor: változatlanul a Kaposvári Egyetem művészeti rektorhelyettese és címzetes egyetemi tanára, rektori megbízottja a Szent István Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Karának, és tagja a Magyar Művészeti Kamarának. És nem utolsó sorban hat gyermek édesapja... az sem csekély feladat! Nyilvánvalóan jó egészségnek örvend, 56 éves, és a jelek szerint bírja a sok gyűrődést.
Hogy magamról is írjak (tudom, ritkán teszem, ezért fejcsóválva jegyzem meg): mindig viszolyogtam a vezető beosztásoktól. Ennek ellenére a budapesti Magyar Hírlapnál a gazdasági rovat vezetője - alig fél évvel a szerződtetésem után - ultimátumot adott: „Öregem, vagy három hétre átveszed a rovat vezetését, vagy nem mehetek szabadságra”. Arra az érvelésemre, hogy hiszen továbbra is konyítok csupán a gazdasághoz, legyintett: „három hétig alkalmasnak tartalak rá.” Nos, a három hétből másfél évtized lett. Többször felkínálta, hogy hivatalosan kineveztet rovatvezető-helyettesnek - mindenkor nemet mondtam. Végül a lap rangos főmunkatársává léptettek elő... a főszerkesztőnk menten lelohasztotta a jókedvemet: „ez persze együtt jár azzal, hogy a továbbiakban is időnként neked kell vezetned a rovatot”. Ez annyit jelentett, hogy át kellett írnom az enyhén szólva íráskészséggel alig rendelkező pályatársaim alkotásait (ráadásul egyes közgazdászok szakcikkeit is..., van közöttük, aki ma már kutatóintézeti vezérigazgató, sőt az is felötlött, hogy miniszterelnök legyen).
Az úgy-ahogy átstilizált cikkeket meg kellett védenem a főszerkesztő szobájában tartott napi lapindító értekezleteken. Gyakran én javasoltam témákat a kollégáimnak, hónap végén a rovat rendelkezésére álló pénzösszegből prémiumot osztottam. Ez utóbbi miatt akadt a legtöbb vitám: a lányok között volt, aki sírva fakadt, mert kevesellte a neki utalt forintokat. De olykor az is rám támadt, aki szép prémiumot kapott ugyan, de a másik betűvető néhány forinttal többet. Többször könyörögtem a főszerkesztőnknél, hogy szabadítsanak meg e feladattól - mindhiába. Hogy volt-e előnyöm is a vezetésből? Megvallom: volt. A rádióban vasárnaponként, a déli harangszó előtt, lapszemlét olvastak fel. Cselesen - noha nem etikusan - úgy ügyeskedtem, hogy saját írásomat tettem be a hétvégi számba. Olyankor ország-világ hallhatta: „a Magyar Hírlapban Földes Tamás azt írta, hogy...” és több mondatot idéztek a cikkemből. Ez imponált a hiúságomnak. Ja kérem, minden szentnek maga felé hajlik a keze.
...A papír türelmes, de az olvasó türelme véges - abbahagyom a rangok és feladatok (nomeg az önsajnáltatásom/öndicséretem) sorolását. Inkább az elmúlt hét egyetemi eseményeire utalok. Hétfőn megkezdődött az oktatás. Új tantárgyként a demokráciát is beiktatták (az ötletet a parlamentben is átvehetnék). A növendékek kikiáltották a Tanköztársaságot. Hogy az mit jelent, nem tudom, de ha kiderül, papírra vetem. Szülőhazám hivatalos neve a FIDESZ-kormány megalakulása óta nem Magyar Köztársaság, hanem Magyarország (az államhatárokon a korábbi táblákat is ennek megfelelően kicserélték). Remélem, hogy az SZFE nem változtat nevet és nem lesz belőle Színház- és Filmművészeti Tanköztársaság - az nóvum lenne a világ tanműhelyei között. Igaz, az SZFE volt már Országos Magyar Királyi Színiakadémia is (jóllehet a megcsonkított országnak királya nem volt, csak néhány trónkövetelője).
 |
| Földes Tamás |
koszonjuk Foldes Tamas ismet korrekt cikket irt !
VálaszTörlés