Isten Veletek! (“Ember lenni mindig”…) Erőss Csótsits Ágnes verse

Minap éjjel, nem láttam én álmot, a még nemvárt Angyal hozzám bekopogott, “Jöjj utánam”, hívogatott…          Nem megyek én, maradhatn...

Minap éjjel, nem láttam én álmot,
a még nemvárt Angyal hozzám bekopogott,
“Jöjj utánam”, hívogatott…         
Nem megyek én, maradhatnék?
Sok még dolgom, nem vagyok kész!
 Immár idegenben fekszem, párnákat ölelve,
 pihengetve, Életerőm elveszejtve…

Gyötrőn kavarognak zilált gondolatok:
Vajon meddig élek, vajh még meddig vagyok?
Ki hallgat meg, midőn szólok?...
Orvosaim, s talán ő, ki pénzért ápol?
Hol vagytok Ti?! Ti, a régi jó Barátok,
Ugye még most is, Ti is tudjátok?
Egymást mi soha be nem csaptuk,
Egymásnak mi, ha tehettük, csak adtunk:
aranynál értékesebb milliónyi pillanatot…
Ma is fájón hiányoztok!
Mit adnék, ha tudhatnátok…
Hova tűnt a ragyogó Nyár?
Hol az önfeledt, hasfájdító kacagás?...
Hova szálltak el az évek,
Ellopva ifjúkori emlékeket?...
Halvány árnyak közelednek,
Némelyiket felismerem,
Némelyt el-elhessegetek…
Késő már a látogatás,
nem gyógyít a könnyhullatás…
egy az út, ami íme mindig nyitva:
az igaz, az őszinte Megbocsátás.

Éltem én már épp eleget, szerettem jó embereket,
Ha itt az idő, nem hadakszom, szépen csendben én elmegyek.
Némelykor, ha megbántás ért, fájt a szívem,
Megkövettek, felengedtem, majd feledtem…
Örömmel, őszintén újra szívből szerettem…
Kislelkűek míg folytatták, igaztalanul vádolván
Elmaradtam, elfeledtem, tiszteletem elvesztettem…
Igaz ember így lehettem, Ilyen voltam, mit tehettem?!....

Erőss Csótsits Ágnes 
(Elmélkedések kórházi ágyon…(Irvine, Kaiser Hospital)