Aligha van kiszolgáltatottabb helyzetű művész, mint a színész. Családi indíttatásomból tudom. Édesanyám – a korabeli dicsérő kritikákat o...
Aligha van kiszolgáltatottabb helyzetű művész, mint a színész. Családi indíttatásomból tudom. Édesanyám – a korabeli dicsérő kritikákat olvasva, vagy a birtokomban lévő plakátokat látva (amelyek tetején hatalmas betűkkel hirdették, hogy „Kálmán Manci felléptével”), nomeg hajdani pályatársai visszaemlékezéséből tudom - kitűnő színésznő volt. Operettek főszerepeiben aratott sikert. Majd a trianoni ország-csonkítás után, a Szlovenszkói Magyar Színtársulat tagjaként, a Felvidék városaiban – Ungvárott, Kassán, Rozsnyón, Munkácson – terjesztette a szép magyar szót. Mígnem egy önmagának írott dala miatt („Kassa nem Kassa, de Kosice már”) a csehszlovák hatóságok őrizetbe vették. Huszonnégy órán keresztül megismerhette a börtöncella hűvösét, hogy aztán azonnali hatállyal kiutasítsák a már Csehszlovákia néven bejegyzett államszövetségből. Hogy értékelték-e ezt a szülőhazájában azt nem tudom, későbbi kritikák, plakátok nincsenek a birtokomban, de annyit tudok, hogy első színházi főrendező férjétől elválva Budapesten telepedett le. A fővárosban ismét házasságra lépett egy színigazgatóval, aki csak kültelki színházakat vezetett, majd annak halála után ment férjhez fogász apámhoz. Beevezett a polgári jólétbe, s amikor már kedve lett volna visszatérni a reflektorfénybe, nem tehette. Közbe szólt a numerus nullus, amely – több hittársával együtt – letiltotta a színpadról. A világégés miatti pokoljárása után egy akkori „igazoló-bizottság” kommunista vezetőjétől nem kapott működési engedélyt (pedig nem volt se náci, se nyilas). Később azzal vigasztalódott – már amennyire -, hogy látta, milyen szovjet és más politikai töltetű, sematikus darabokban próbálnak „embert formálni” egykori kollégái.
- Most mit játszhatnék - kérdezte olykor -, öregedő kulákasszonyt? (Ez persze afféle „savanyú a szölő” szerű kérdés volt; megkeseredett emberként vitte sírba a szíve 51 esztendős korában.)
A háború után nézőként se ment színházba. Csupán a Vidám Színpaddal tett különbséget; mindig az első sor közepére váltott jegyet, hogy egykori partenerei – így Komlós Vilmos meg a konferáló Kellér Dezső (aki egykor sanzont írt a számára) - leköszönjenek neki a színpadról, akár egy kacsintással, akár egy mosollyal. Az öltözőkbe se ment be. Volt még egy kivétel, a Fővárosi Operettszínház 50-es években műsorra tűzött, nagy sikerű „Csárdáskirálynő”-je. Anyám fénykorában Stázi, a szubrett volt. Balszerencséjére Feleky Kamill azon az estén nem játszott, beteg volt, egy középszerű beugró helyettesítette. Anyu Honthy Hannán kívül mindenkit lesajnált az előadásból (ilyet később más - aktív, vagy visszavonult - színészeknél is gyakran tapasztaltam).
Halálos ágyán megígértette velem, hogy „ugye soha nem leszel színész?” ... Színész nem akartam lenni, de valamifajta színház-közeli tevékenységet elképzeltem magamnak. (No persze díszlet-tologató munkakörröl se álmodoztam.)
...Mások példájával is érvelhetnék. Timár József negyed századon át a Nemzeti Színház megbecsült, vezető színésze volt, 1949 szilveszter éjszakáján viszont elszavalta a Magyar Színházban Vörösmarty Mihály „Szózat”-át. Annál a nyolc sornál, hogy „Még jőni kell, még jőni fog/ Egy jobb kor, mely után/ Buzgó imádság epedez/ Százezrek ajakán. Vagy jőni fog, ha jőni kell,/ A nagyszerű halál,/ Hol a temetkezés fölött/ Egy ország vérben áll” – az értő közönség szűnni nem akaró vastapsba kezdett. Emiatt 1950 január 31-én állásából felfüggesztették és eltiltották a színpadi szerepléstől. E sorstragédiának még egy szereplője volt, a jó barát pályatárs, Makláry Zoltán, akit balszerencséjére a Nemzeti Színház szakszervezeti bizottságának elnökévé választottak. Neki kellett a színpadon, a társulat előtt, könnyező szemmel felolvasni a leírt szöveget, miszerint „Timár Vörösmarty versét reakciós módon adta elő és ezért...” majd közölte az elbocsátást és az eltiltást. Megtagadhatta volna? Aligha. Mivelhogy „Hol zsarnokság van,/ ott zsarnokság van/ nemcsak a puskacsőben, nemcsak a börtönökben, ... mindenki szem a láncban”.
Amikor Budapest másik operettszínházának, a Fővárosi Vígszínháznak művészei 1954-ben, az őszi évadnyitóra gyülekeztek, az épület bejáratát lakatra zárt rácsos kapu rekesztette el. A rácson kézzel írott papír tudatta: „A SZÍNHÁZ MEGSZŰNT”. Ennyi. A társulat tagjai ott, az utcán zokogtak. A nevesebb színészeket – Kiss Manyit, Mezey Máriát, Latabár Árpádot, Bilicsi Tivadart, Kazal Lászlót, Alfonzót – más budapesti színházak szerződtették, jó néhányan vidéki társulatoknál folytathatták pályájukat... de a többség - köztük az egykor legendás bonviván Gozmány György - állás nélkül maradt. És hány színész járt pórul politikai okból? S hányan, akik ilyen vagy olyan meggondolásból hazájukat elhagyni kényszerültek? Kabos Gyula Amerikában csaknem éhen halt. Rajczy Lajos alig fél évvel menekülése után, 1957 május 22-én Kanadában, kilátástalannak tűnő helyzete miatt öngyilkos lett. A körünkben élt Szörényi Éva egy amerikai televíziós sorozatban szerepet kapott ugyan, de miután e szappanopera véget ért, fél évszázadon át csak magyar rendezvényeken léphetett fel...
Igen, a színész kiszolgáltatott ember. Színigazgatója évad végén – indoklás nélkül, vagy mondvacsinált indokkal – nem hosszabbítja meg a szerződését. Eleget kell tennie a rendező utasításainak (nem kéréseinek!), vagy úgy járhat, mint egyik kiváló színésznő ismerősöm, aki – pályakezdőként – nem volt hajlandó meztelenre vetkőzni egy filmben, attól kezdve egyetlen filmrendező se foglalkoztatta. Közelről érintő esetre is utalhatok. Már többször írtam édesanyám első férjének fiáról, Petrik Józsefről, aki 1956 után – afféle „majdnem féltestvérként” – legjobb barátom volt. Felesége, a Jászai Mari díjas Lengyel Erzsi, Jóskával együtt vezető színésze volt az Ifjúsági (később Petőfi) Színháznak. Gyakran főszerepekben bizonyították képességüket. A forradalom napjaiban Simon Zsuzsát, a Színház- és Filmművészeti Főiskola rákosista főigazgatóját leváltották (egyesek szerint az egykori növendék, Csurka István fegyverrel kergette ki az irodájából). Úgy tartják, „a káder nem vész el, csak átalakul”. Simont 1957 elején kinevezték a Petőfi és a Jókai (korábban Úttörő) Színház igazgatójává. Lengyel Erzsi még a forradalom előestéjén is főszerepben lépett fel, majd Simon Zsuzsától kétmondatos szerepet kapott. (Ismerem a Sztanyiszlavszkijtól származó mondást, miszerint: „Nincs kis szerep, csak kis színész. Ma Hamlet, holnap statiszta, de mindenkor művész”. Szépen hangzó halandzsa. Valóban, lehet kis szerepet is jól megoldani – de annak legalább SZEREPNEK kell lennie. Ha annak a két mondatnak az előadás szempontjából meghatározó funkciója van, akkor érdemes (lehet) eljátszani... ám ha a színész éppen csak jelen van a színpadon és mond valami lényegtelent – ami akár ki is hagyható – akkor minek?
Petrik ügyesebb-szerencsésebb volt. Miután, „Az aszódi diák”-ban, magyar színpadon elsőként játszotta el Petrovics (vagyis) Petőfi Sándort, akkori mestere, Apáthi Imre figyelmeztette: „Nem jósolok nagy jövőt neked a színészi pályán, idős korodban is gyereknek tűnsz majd. Kövesd apádat, rendezz te is!”. A Jókai Színház műsorra tűzte Illés Endre és Vas István „Trisztán” című drámáját - Simon Zsuzsa a Nemzeti Színház főrendezőjét, Gellért Endrét kérte fel, hogy állítsa színpadra a verses művet. Jóska megfogadta mesterének tanácsát, bement az igazgatónőhöz és nem szerepért kuncsorgott, hanem azt kérte, hogy lehessen segédrendező Gellért mellett. Igenlő választ kapott. Gellért a háború után a Nemzeti Színház színésze, majd segédrendezője, később rendezője, 1950-től pedig főrendezője lett. A példa adva volt tehát.
Petrik 1960-ban, szabadtéri színpadon rendezte meg első színdarabomat, a „Bolondos éjszaká”-t Latabár Kálmánnal és Árpáddal, Gózon Gyulával, Csákányi Lászlóval a főbb szerepekben; két évvel később én kértem fel (pontosabban az én javaslatomra) rendezte a Vígszínházban a műkedvelő színjátszók fesztiváljára írt keretjátékomat. 1964-ben a falujáró Állami Déryné Színház rendezője, majd 1977-től az abból alakult Népszínház főrendezője lett. Amellett a színészettel se hagyott fel. Gyermek-hangjának köszönhetően a rádió népszerű „Szabó család” sorozatának Wágner Ferkóját alakította három és fél évtizeden át (1995-ben bekövetkezett halála előtt rendezte is az egyes folytatásokat). Ő kölcsönözte hangját a Pom-Pom rajzfilm-sorozathoz, időnként filmszerepeket is kapott. Tán’ nem Jóska a legjobb példa a színészek kiszolgáltatott helyzetére... de legalább helyén volt az esze. Képes volt időben váltani.
Végezetül vissza Simon Zsuzsához. Nem sokkal igazgatói kinevezése után interjút készítettem vele. Megemlítettem, hogy két vidékről szerződtetett színészének az alakítása nagyon tetszett nekem. Büszkén kidüllesztette a mellét: „Hiszen az én főiskolámon végeztek!” ... Ja vagy úgy, világos: „az én kutyám kölykei”. Vagyis aki nem nála végzett, az elégedjen meg azzal az alamizsnával amit kap. Nem szóltam még a kis tehetségű – nem kertelek: rossz – színészekről, akik valahogy, valahol színpadra kerültek, majd egyre kisebb feladatokat kaptak, miközben hittek abban, ha ők lehetnének Hamlet, vagy Harmadik Richárd – meakulpázva szabadkoznának az eladdig őket mellőző direktorok meg rendezők. Ha pedig elbocsátják és sehol nem kapnak szerződést, a számukra „civil foglalkozásban” csalódott emberként élik le a derékba tört életüket. Találkoztam metróvezetővé átképzett faluszínházas színésszel, amikor szembejött velem, elfordult, hogy ne kelljen köszönnie.
* * *
 |
| Földes Tamás |
Nincsenek megjegyzések