Földes Tamás: Nagy fene córesz

Orbán Viktor: A nagy fenét, nem kapunk pénzt az Uniótól... Szeretem a következetességet. Jómagam is az vagyok (persze néhány kivételes e...

Orbán Viktor: A nagy fenét, nem kapunk pénzt az Uniótól...

Szeretem a következetességet. Jómagam is az vagyok (persze néhány kivételes esettől eltekintve). A politikusok számára nem kőbe vésett szabály, hogy következetesnek kell lenniük, arra nem esküdtek fel..., de üdvös lenne, ha emlékeznének, hogy mit mondtak egy héttel korábban. Akkor tán’ nem mondanának a következő héten homlokegyenest ellenkezőt. Természetesen, ha a Tisztelt Választópolgár mást akar hallani, mint korábban, akkor lehet (noha nem biztos, hogy célravezető) ama „tiszteltek” szája-íze szerint mást mondva járni a kedvükbe.

Nem szeretem, ha valaki ma hupililának nevezi azt, amit tegnap még cinóbervörösként említett. De a színekkel egyszer már megjártam. Több mint sok évvel ezelőtt Budapesten, a hajdani Royal Szálloda félemeleti drinkbárjának pamlagján ültem egy kellemes küllemű fehérszeméllyel. (Hoppá, ebben a szóban is szín szerepel..., de feltételezem, hogy akkor még fehér volt, noha ez az a - nem is kivételes - eset amikor következetlen, ha úgy tetszik mulya voltam, így nem állt módomban meggyőződni az ellenkezőjéről.)  A kellemes küllemű szerint a pamlag kékszínű volt – szerintem zöld. „Fogadjunk!”, javallotta a bájos hölgy. „Mibe?”, kérdeztem én. „A vesztes fizeti a cehhet”, nyilatkoztatta ki ő. Miután a pénztárcámba tekintve láttam, hogy egy szimpla kávéra még telik, ráálltam az alkura.

 „Bélám”, intettem ifjonti nyegleségemhez híven lezseren az apám-korú pincérnek (akit azért szólítottam a keresztnevén, mert korábbról, a Fészek Klubból ismertem, ahol elég borravalót zsebelt be tőlem): „elárulná, hogy milyen színű a pamlag huzata?”... „Zöld”, felelte habozás nélkül, „de közölnöm kell a szerkesztő úrral, hogy színvak vagyok”. Egymásra néztünk a kellemes külleművel (akinek – romló emlékezetem szerint – kék szeme volt, de lehet, hogy zöld), s megállapítottuk, hogy ez esetben fifti-fifti, vagyis fele-fele. Úriember létemre felkínáltam, hogy akkor is én fizetem, ám ő közölte: „Azt már nem! Mindenki fizesse a magáét!”. Miután tudtam, hogy fehérszemélyekkel balgaság vitatkozni, úgysem lehet igazam (továbbá pénztárcám tartalmára gondoltam), ráálltam az alkura.

Miért utalok vissza a több mint sok évvel ezelőtti tévedésemre (vagy igazamra)? Mert rendszeresen olvasom az internetet. S amint online-újságunkban közreadtam az elmúlt héten, a magyar kormányfő a rétestészta-szerűen nyúló Európai Uniós csúcs után, Brüsszelből hazatérve (igaz, még álmosan és fáradtan!) azt nyilatkozta a Magyar Rádiónak, hogy „nem háborút, hanem csatát nyertek” azokkal szemben, akiknek a háta mögött Soros György áll. „Halleluja,” - (ez is héber) - „erre iszunk” - mondtam mindmáig kellemes küllemű, hófehér lelkű hitveskémnek.

Nem szeretek előre inni a medve bőrére... ekkor mégis azt tettem. Az elmúlt pénteken a Hon miniszterelnöke, szokásához híven újfent nyilatkozott a Magyar Rádiónak. Emekkor aszonta, hogy „Nagy fenét, mi nem kapunk pénzt az Európai Uniótól... ők méltóztatnak nekünk, szegény közép-európaiaknak lökni egy kis pénzt. Ez megalázó és nem is fedi a valóságot”. Oszt’ azt is mondta: „A nyugatiak által innen kivitt pénz egy részét szereztük vissza”. (Hogy mennyi a visszaszerzett annyi azt persze nem tudom, feltehetőleg nem kevesebb mint amannyi.. de idézem tovább a kormányfőt): „...Mi negyven évnyi kommunizmussal a hátunk mögött társultunk a szerencsésebb országokkal, megengedjük nekik, hogy védővámok nélkül idehozzák az áruikat, a beruházásaikat és versenyre kényszerítsenek minket, holott mi körhátránnyal indulunk... Nagy hátrányból indultunk, ’córeszből’ a kommunista időszak miatt. De talpra álltunk, versenyképesek vagyunk”. (Megfogadva tehát Petőfi felszólítása: „Talpra magyar, hí a haza!”)

Majd a kormányfő helyszínt (hangsúlyozom: nem színt, hanem helyszínt) váltott. Nem költözött vissza a karmelita kolostorból a parlamenti irodájába – tudatta csupán, hogy 2023-ban Veszprém lesz Európa kulturális fővárosa. „De akkor nem lehet viharvert, nem lehet córesz: Veszprém Gizella városa. Nem baj, ha idős és megviselt, de legyen méltóságteljes, nagyvonalú, mutasson olyan sajátos érzést, esztétikumot, amit máshol nem lehet megtalálni!”

Sajátos érzésemet mutatom eme esztétikumot nélkülöző szösszenetem olvasóinak: gyanítom, hogy a miniszterelnök olykor – de nem mindig! - „mesüge”. Mind a córesz, mind a mesüge jiddis (vagyis zsidó) szó. A córesz, akárcsak a sóher pénztelenséget jelent (gyakran ismertem ezt a kínzó érzést), a mesüge pedig... ajjaj... bizalmas kapcsolat esetén kelekótya. Van más fordítása is (azzal jó apám illetett olykor), de nyomtatásban az nem komilfó. Én pedig következetesen ragaszkodom ama finnyás nézetemhez, hogy minden körülmények között úriemberként viselkedjem.

Szerencsére nem vagyok magyar parlamenti képviselő, így hű maradhatok önmagamhoz... Meggondolandó ugyan, hogy a kormánypártiak csakúgy, mint a más nézeteket valló ellenzéki politikuskák tavasz óta - az „országos bruttó átlagbér éves változásához rögzítve” - nem fizetést, hanem a havi átlagbér háromszorosát: 1 millió 103 ezer 400 forintos „tiszteletdíjat” kapnak. (Pezsgőt bonthatunk T. Olvasó: „már nincs olyan képviselő a parlamentben, aki egymillió forintnál kevesebbet keresne”.)

Földes Tamás

...Ihajla de csuhajla, ide nekem az oroszlánt! Ha én is havonta több mint egymillió froncsit kapok, akkor – úri modoromat sutba dobva – leírom a mesüge nem komilfó fordítását is. De arra, hogy a parlament patinás kupolatermében (ahol egykor grófok, bárók, vitézek ágáltak) bárkit is hazaárulónak, hazugnak, idegenszívűnek, gazembernek nevezzek, kétmillióért se lennék hajlandó... Hacsak a kétmilliós tiszteletdíjat nem forintban, hanem dollárban – ezüst tálcán, üsse kő hupilila szalaggal átkötve - az országgyűlés elnöke tánclépésben pukkedlizva, személyesen nyújtaná át.

Most mégis papírra vetek egy hozzám tán’ nem méltó cifrát: az árgyélusát neki! (Ezzel tán nem okozok „balhét”... ami ugyancsak héber szó.)