Dénes Csaba Antal és Szíki Károly Egy fiatal ember, aki éppen elvégezte a középiskolát, ki Makfalva szülötte, kötettel jelentkezett be a...
 |
| Dénes Csaba Antal és Szíki Károly |
Sokaknak lett ez egy meglepetéskötet, de akik ismerik őt rendezvények versmondói sorából, tudják: saját verseket prezentál, s mondják is, hogy ebből a gyerekből még lesz valami.
Két mozgatórugó dolgozik Dénes Csaba Antalban: megmutatni és megmutatkozni. Ez a mélyről induló és örökké úton lévő emberek sajátos önmarcangolása, mindig terve, valahová megérkezése, de sosem célba érése.
A cél a csillagok ostromlása, miközben betevő falatja szinte csak a szó, mások műveinek falánk-fuldokló fogyasztása, hogy az övé tökéletes legyen. Végül eltéved, vagy szándékosan a vonat elé lép, de lehet, csak pisztolyt vásárol és fejbe lövi magát.
Ezen a magányos úton barangol ez a fiatal székely legény is. Ha leül, percek alatt farag verset, szótagokat számlál. Rímeket csinosít. Ezek az alapok jól földbe vannak betonozva, nem fog eldőlni a fal, nem öl meg, amit rá fog építeni.
A neve Dénes Csaba Antal. Értékes és figyelmező név. Figyeljünk rá! Lassan felnő és kinövi a gyerekkort, belehelyezkedik egy számmal nagyobb köteteibe és akkor már rohanunk utána. Egyelőre simogassuk meg, öleljük magunkhoz, mert kincs ő, és kincs, amit összegyűjt önmagából, a tájból, megátkozott kiszorítottságból. A történelem romjain, süppedékes Trianon-ingoványain építi új honát. A miénket is! Csillogó üvegkalitkát álmodik a mai rozsdás, koszlott kontúros helyett. Hungarikum-siculicidium ő, székely eredettel, sorssal, sorscsapással. Őrzi a tragikum-sorsunkat és csillog szemében a sokunk által már feladott küzdelem, helyettünk megy tovább, visszafoghatatlanul, visszagondolva és a gonoszt újra gombolva löki szemétre. Dacos, fejét fennhordó gacos paripa, fiatal, robbanékony, aki meglehetősen korán ébredt, még a honfoglalás kori szérűn szedi harmatos csokrait.
Maradni, a megmaradásban a maradást látni és láttatni, ezt a feladatot vállalta és teljesíti ezzel a kötettel is éhesen, megtépázottan, örökszomj oltón is, aki lett pislákoló fény a sötétség tengerén. Vegyük tenyerünkre és menjünk együtt vele, aki hiszi, hogy „lelki erődtől egy egész világ fél”. Félelmetes önbizalom az övé, mely vonz, bekapcsol a léteredet ismeretétől a kozmikus magányérzeten át a biztos továbbélésbe, a feltámadásba. A nemzetmegmaradás kötelező hitébe.
Szabadúszó ebben az összekuszálódott, kiszáradt medence-világban, üresen kongó betonmedencénkben. Tanuljunk tőle így is, ilyen stigmázottan is: úszni! Hiszen egy elmélyült kötet gazdája, ha nem is futurista stílusban sercennek versei, de expresszionisták a magyar líra legjobb évtizedeiből, kirobbanó energiával szőtt gondolatok a magyar-székely lét végérvényes maradásáért, tiltakozás Trianon traumája miatt, 1956 egy emelettel magasabb tudata mellett, int ahol ma szunnyadunk.
Egy lázadás ez a kötet a mai fiatalok szellemi palettáján. Még nem tudni, mire elég ez a szellemi kuratórium, de az biztos, hogy nélküle gyávábbak lennénk. Mert oly nagy erőt sugároz ez a húsz éven aluli fiú, hogy le kell vetnünk kemény kitin-páncéljainkat, ha meg akarjuk őt érteni: van más út is, mint amibe belekényelmesedtünk! Van feltámadás remény az 5,3 tizedes nyereségen túl. Ott, ahol Dénes Csaba Antal kinyitja fegyverkészletét: a megtántoríthatatlan székely virtusét, amit győzelem-esélynek hívnak, de amiről megfeledkeztünk már az erkölcstelenség sártengerében, ahová a jelen politikai illuminátusai hajtották az emberiséget.
Az Istentagadás, a zsarnokság melletti szemhunyás, az erkölcsi megcsúszás, az ördög ország-koalíciója kibontakozása idején nagyon jól jön egy fiatalember hitbe mártózó elementáris víziója: lesz ebből a rothadó világból egy feltámadás, amiben mindenki felvirrad egy szebb jelenre.
Szíki Károly
Dénes Csaba Antal: Trianon
Elrabolt föld hangja szólít,
Mit az idő el nem némít.
A sakálok vad prédája,
El nem tűnik, amíg rajta,
Népünk száz meg száz virága,
Bátran, büszkén szirmát hajtja.
Amíg szó kél, hit és remény,
El nem múló tiszta napfény.
Létünket nem sarkíthatja,
Pártfordulók népe, sarja.
Mert míg szív dobogni nem rest,
Addig múltad el ne felejtsd!
Zendül még az égnek hangja,
Ólom harang vad visszhangja.
Kiűzöttek, eltiprottak,
Néma csendben nem maradnak.
A nagy idő el nem tűri,
Önnön voltát megtagadni.
Dicső, bátor magyar földünk,
El mi soha nem engedünk.
Gyermekeink emlékeznek,
Árnyak között el nem vesznek.
Szétszórva a messzeségbe,
Összegyűlik Árpád népe.
S ha majd egyszer ismét újra,
Turul repül lobogónkra,
Feltámad az ég haragja,
Jogos jussunk diadala.
Addig fiú, meg ne hátrálj,
Ősök sorsa csak terád vár.
Meríts erőt ezer évből,
Közös, izzó szenvedésből.
Amely formál, megedz, tanít,
Bármi jöjjön, nem tántorít.
Harcos vér az örökséged,
Lángban edzett hősi szíved.
Megbírod az éjnek sátrát,
Ezer vadnak harapását,
Hisz a lelked ős kohóba'
Millió sors kovácsolta.
Ehhez mérten, légy az, aki,
Álmát soha nem feledi,
Múlt és jövő talapzata,
Tebenned lel új otthonra.
Nincsenek megjegyzések