Földes Tamás „Erszekereperek rekedtek a reptereken”, mondta a kamerába a budapesti ATV Híradó - feltehetőleg a súgógépet néző – műsorvez...
 |
| Földes Tamás |
Kudarc? Talán nem is az. A varga (másként fogalmazva: a suszter) maradjon a kaptafánál - én pedig számomra idegen vizekre tévedtem. Miért? Mert hívtak. És a szükség törvényt bont. Állásom nem volt. A forradalom eltiprása után nyolc éven át nem helyezkedhettem el újsághoz. A sajtót irányító kormányszerv, a Tájékoztatási Hivatal nem engedélyezte, hogy bármelyik újság alkalmazzon; az írástól - a publikálástól - viszont meglepő módon nem tiltottak el. Vagyis nem sújtottak „szilenciummal”. Ugyanakkor a rendőr elvihetett volna, mint „KMK-s” közveszélyes munkakerülőt. Ennek ellenére1964 elején a TV Híradótól megkerestek: kipróbálnának, méghozzá a külpolitikai rovatban – ha. Ha kölcsönösen megkedveljük egymást. Matúz Józsefné volt a főszerkesztő, Kukk György a rovatvezető. Gyurival egyeztem meg, hogy negyedéven át, napról napra bemegyek a stúdióba híreket szerkeszteni. (Arról nem volt szó, hogy párizsi, vagy londoni tudósítójuk leszek – közlegénynek alkalmaztak.) Miért volt az a terület idegen tőlem? Mert más dolog egy cikket választékos szavakkal megírni, mint 15-20 másodperces mozgóképhez faricskálni szöveget, méghozzá úgy, hogy az illeszkedve a látványhoz ne legyen se hosszú, se rövid. Se nehezen kimondható.
Tévedés ne légyen: becsülöm a rövid hírt. Olykor az egy mondatosat is. Mi több, magam is műveltem. Rögtön a pályám kezdetén, a Pesti Műsornak egy mondatos híreket vittem, például „XY betegsége miatt MZ bravúros gyorsasággal beugrott a szerepébe”. Vagy: „Három évtizedes színi pályájának emlékeit könyvben adja közre AB”. (Egy-egy ilyen hírért 20 forintot kaptam - amiből két vendéglői menüt fedeztem -, a kétmondatosért 30 froncsit, s abból már dőzsölhettem is.) A televíziónál más volt a helyzet (mai szóhasználattal élve az „elvárás”). Jött a képanyag a külföldi hírügynökségektől. Első feladatom az volt, hogy a több perces tudósítást - szerencsémre csinos vágóleányzók szakavatott segítségével - megvágjam (mielőtt holmi nagyképűséggel vádolna a Tisztelt Olvasó: én csak javasoltam, hogy hol mit hagyjanak ki, ők pedig masinájukkal nyisszantottak... Megkésett kézcsók érte a mára már feltehetőleg ősz hajú nagymamáknak). Olyan eset is előadódott, hogy érdekes hír érkezett - kép nélkül. Akkor a filmarchívumból kellett előhalászni egy, a szöveghez illeszkedő korábbi képanyagot. Az archívumban dolgozó, szintúgy szép leányzók segítettek ebben. Sötét fülkében szorongtunk egymás mellett - nem volt kellemetlen feladat. No de vissza a kudarcaimhoz!
Az adás előtt két órával nekem kellett e tőmondatokat Matúzné fülehallatára a kép alá olvasni (persze az esti adásban már behízelgő hangú bemondók - Varga József, Egressy István - mondották a híreket). A szigoráról híres főszerkesztő-asszony hol azért taposott a lelkembe, mert a szöveg hosszú, hol meg mert rövid. Megesett, hogy én is nehezen kimondható szót vetettem papírra, s felolvasáskor „bakiztam”. Matúzné menten rám pirított: „Ha maga se tudja felolvasni a saját szövegét, miért várja el a bemondó kollégáinktól?!)... Más. Egy madridi béketüntetést akartam beemelni az adásba, a felvonulók táblákat tartottak a magasban. Azt a spanyol nyelvű feliratot csak-csak kikövetkeztettem, hogy „LE AZ AMERIKAI ATOMBOMBÁVAL”, de az egyik hátrább tüntető férfiú transzparensét észre se vettem. Matúzné kivont karddal fogadott: „Nem tud olvasni?... Nem látja, ott mi van?!”... Akkor már láttam. A lelkes békeharcos tábláján az szerepelt, hogy „LE A SZOVJET ATOMBOMBÁVAL”. Lám-lám, pedig Tabi László korábban már megírta vígjátékát, miszerint „Spanyolul tudni kell”...
Másik majdnem-kudarcom: akkoriban lángolt fel Cipruson a ki-tudja-hányadik török-görög csetepaté. Délután négy óra tájt elégedetten dőltem hátra hírszerkesztői székemen, s továbbítottam a távirati irodától kapott friss hírt: tűzszünet Cipruson. Úgy éreztem, megérdemlem, hogy éhségemet enyhítsem. Az ebédlőben a „konkurencia” - a Kossuth Rádió - szólt. „Most érkezett ciprusi hírünk a szigetországban néhány perce kiújult harcokról”. Táplálkozást félbehagyva robogtam a vágószobába, hogy a békés képek helyett harci cselekményt kaparjak elő a „ciprusi archívumból” és új szöveget írjak. E gyorsaságomért meg is kaptam a dicséretet a főszerkesztő-asszonytól: „Épelméjű ember slussz előtt nem megy az étkezdébe. Tessék délben ebédelni!”...
Minden volt ez, csak újságírói feladat nem - néhány hét elégnek bizonyult ahhoz, hogy lelkesedésemet lohassza. Ahogy letelt a negyedév, közöltem Kukk Gyurival, hogy a híradózás nem az én világom, a nyomtatott sajtót jobban szeretem. Férfias kézrázással búcsúztunk egymástól - nem marasztalt. Az élet később úgy hozta, hogy amikor már napilapnál dolgoztam, meg-megjelentem a tévé képernyőjén: egy-egy sajtótájékoztatón előszeretettel filmeztek a kaján operatőr-haverok, amint nagy igyekezettel jegyzetelem az ott elhangzottakat. Ugyancsak ahhoz a napilaphoz került az a kollégám, akinek a helyére mentem volna, s az a pályatársnőm is, akit végül helyettem szerződtettek a TV Híradóhoz. Nem kérkedek, hogy ők milyen beosztásban serénykedtek, s milyenben én az újságnál…
A legfrissebb tévés baki: egy évtizedekkel ezelőtt gyönyörű - ma már nyugdíjas - revütáncosnőt várt a műsorvezető. A hölgy a kertjében palántákat ültetett. A hajdani szexbombát ekként köszöntötte az est házigazdája: “Első meghívottam leginkább egyedül dugványoz, ami azért sem elhanyagolható, mert ilyenkor…” ekkor a műsorvezetőnő ráébredt, hogy enyhén szólva pikánsan kétértelmű a mondata, és elnevette magát.
Tartogatok más pikáns baki-történeteket is a tarsolyomban, de majd máskor vetem papírra. Aki kíváncsi rá, olvassa rendületlenül a humoreszknek szánt írásaimat, s valamikor majd rábukkan az akaratlan pikantériára!
Földes Tamás
Nincsenek megjegyzések