Utolsó, közös fényképünk (Földes Éva 2016-os felvétele) Karinthy Márton Kossuth-díjas színházi rendező, a dél-budai Karinthy Színház ala...
 |
| Utolsó, közös fényképünk (Földes Éva 2016-os felvétele) |
...Aligha kétséges, hogy a Karinthy nevet olvasóink mindegyike hallotta. Van, aki diákként, s van aki érettebb korban. Az én korosztályom, meg az utánam következők két Karinthyt is ismer(het)tek: apát és fiát – Frigyest és Ferencet. Ha Frigyes valamelyik világnyelvet birtokló országban születik, minden bizonnyal világhírű lenne. (Ez persze közhely, hány magyar színészre is elmondtuk). Érvényes ez rövid karcolatainak többségére csakúgy, mint nagyobb lélegzetű írásaira – színpadi műveire, regényeire.
A Kossuth-díjas Ferenc a második világháborút követően jelentkező szépírók élvonalába tartozik. Gyermekkori becenevét - Cini - felnőttként is vállalta; Ciniként a pesti művésztársaságok egyik kedvence volt. Frigyest nem ismerhettem (abban az évben hunyt el, amikor születtem); iskolai rendezvényen, diákként játszottam valamelyik tréfájában. Ferenc viszont meghatározó személye betűvetői pályámnak – ő vezette be azt a fiatal művészek estjét a Fészek Klubban, amelyen bemutatták első drámámnak egy felvonását. Azt követően, ha barátok nem lettünk is, gyakran ültünk egy társaságban, többnyire a Fészek Klubban, egy alkalommal pedig kihívott lábtenisz-versenyre a Palatinus strand zöld gyepén. Azt hiszem, akkor ábrándult ki belőlem.
Napjainkban az unoka, vagyis a fiú, Márton „a” Karinthy. Ő is Kossuth-díjas, de nem a kitüntetés meghatározó, inkább az, hogy olyat vitt végbe, amit a világháború óta senki más. Életképes, 35 éve működő magánszínházat alapított, méghozzá Budán, ahol színház korábban nem élt meg (ott is távol a kerület központjától, a Bartók Béla útnak csaknem a végén, a Kelenföldi Pályaudvar közelében - a hajdani Haladás moziban). Személyes megismerkedésünkkor két előadásukat láttam, s mindkettő tetszett.
...Mielőtt leültünk beszélgetni, körbevitt a birodalmán. A színházzá alakított helyiségben 230 néző foglalhat helyet, a kerületi önkormányzattól bérli, méltányos áron (a harmincadik évad után kis szubvenciót is kaptak). A szomszédos épületből néhány kiegészítő helyiséget vásárolt művész-öltözőknek, díszlet- és jelmeztárnak, irodának.
- A kívülálló azt gondolhatná, hogy a „harmadik generációs Karinthy” is irodalmi babérokra vágyott, ráadásul az egy évtizede megjelent Ördöggörcs című családregényed, amelynek alcíme Utazás Karinthyába, írói képességeket bizonyít. Mi vonzott mégis, már ifjú éveidben, inkább a színházcsináláshoz? – indítottam a beszélgetést.
- Nyolcéves voltam, amikor a nálunk vendégségben lévő Major Tamást megkértem: vigyen magával a Nemzeti Színházba. A kocsijával vitt be, azzal is szállított haza... én pedig beleszerettem, írjad nagy betűvel: a Színházba! – szövődött a párbeszéd. – Hét-nyolc, velem egykorú gyerekkel otthonunkban megalakítottuk a Vidám Miniatűr Színházat. Volt függöny, volt forgatókönyv, a barátaim szülei ültek az alkalmi nézőtéren. A műsort magunk állítottuk össze kezdetben kabarétréfákból, de előadtuk a Liliomfit, sőt később még Csehovot is játszottunk... Onnan már egyenes út vezetett a Színművészeti Főiskolára, ahová elsőre felvettek.
- Édesanyád és édesapád helyeselték e döntésedet?
- Á, dehogy. A szüleim azt vették volna jó néven, ha ügyvéd leszek, vagy valami hasonló pályát választok. Ám úgy éreztem, ezzel a névvel nem lehet polgári pályára menni, apám mellett viszont nem lehetett az írói vonalat folytatni. Hamletnek megjelent apja szelleme, nekem viszont a Karinthyak szellemével kellett megbirkóznom, hogy a saját utamat járjam.
- Több mint négy évtizede kaptad kézhez a rendezői diplomádat. Mi késztetett arra, hogy magánszínházat alapíts már a politikai korszakváltás előtt?
- Tíz éven át állami színházak emlőin lógtam. Rendeztem Szolnokon, tagja voltam a békéscsabai, a pécsi, a budapesti Thália társulatának, majd a Népszínháznak. Nem szerettem, ha fölöttem van valaki és ő dönt helyettem. A tizenegyedik kerületi tanácsnál tudták, hogy színházat szeretnék csinálni Budán...
- ...Éppen Budán, ahol korábban minden színházi kezdeményezés hamvába hullt?
- A kerület vezetői hívtak: alakítsak színházi kis-szövetkezetet. Nyolcvankettőben létrehoztam a Hököm Színpadot. A Kaffka Margit Gimnázium dísztermében mutatkoztunk be apám Gőz és Hubay Miklós A zsenik iskolája című darabjával. Egy évad után vándorútra mentünk: a MOM Kultúrházban, majd a Marcibányi téri Művelődési Központban tartottunk előadásokat, aztán négy év Pesten, a Gutenberg Művelődési Otthonban... A vállalkozás sikeres volt, de néha a szomszédos Rákóczi térről hívtuk be az örömlányokat a futtatóikkal együtt, hogy telt házunk legyen. De különben is: Pest meg én?! Vissza Kelenföldre valahogyan! S újabb telefon a tanácstól: a Budapest Film meg akar szabadulni a „kispiszkostól”, vagyis a Haladás mozitól... A falakból, a padlóból minden kitépve, csak egy világító szemű patkány fogadott. Bankoknál házaltam kölcsönért, a Karinthy meg a Gundel névre hivatkoztam... aztán 1988-ban megalapítottam a Karinthy & Karinthy KFT-t és ekkor írtam ki a bejárat fölé, hogy Karinthy Színház. John Steinbeck Egerek és emberek című drámájával nyitottunk. Azóta én vagyok a rendező, az igazgató, a vécésnéni. Valamit mindig korszerűsítünk, ha kell, átépítünk. Harmincötödik éve vagyunk talpon, állunk a magunk lábán.
- A színház szereplői között a legnépszerűbb művészekkel is találkozunk, néhányukat jó ideje Amerikában élő olvasóink is ismerhettek: Agárdi Gábor, Almásy Éva, Bitskey Tibor, Bodrogi Gyula, Csákányi László, Lorán Lenke, Mécs Károly, Szabó Gyula, nomeg sok tehetséges fiatal. Kállai Ferenc Bástya elvtárs hangja volt A tanú című film színpadi változatában.
- Említsd meg Muráti Lilit is, ötven évi távollét után nálunk lépett fel először, Neil Simon darabjában játszott egy öreg zsidó asszonyt, Turay Idát 87 éves korában, tízévi kihagyás után kértem meg, hogy lépjen fel: „Dusika, az egész Karinthy-család hív”...
- Napjainkban a szerződésben lévő színészek is panaszkodnak a gázsira, akik viszont nem tartoznak egyetlen társulathoz sem, anyagi gondokkal küzdenek. Nálad állásban lévők és állástalanok egyaránt szerepet kapnak. Elégedettek a fellépti díjjal?
- Tisztességgel fizetek a művészeknek. S ők azért is elégedettek, mert színvonalas írók jó darabjaiban játszhatnak jó szerepeket.
****************
Az elmúlt, csaknem egy évtizedben – minden alkalommal amikor Budapesten jártam – meghívott az előadásaira. Egy alkalommal olyan eset fordult elő velem, ami korábban egyszer sem: elkéstem. A Bartók Béla úton fennakadás volt a villamosközlekedésben, bénán vesztegeltünk. Majd a kocsiról leszállva, feleségemmel csaknem futva – 15 perccel a kezdési időpont után – érkeztünk a színházhoz. A bejáratnál a türelmetlen színigazgató várt minket a titkárnőjével (aki lekapta rólunk a téli kabátot, elvette az esernyőt), majd Marci sietősen bekísért minket a nézőtérre és csak azután adott engedélyt az előadás megkezdésére.
Akárcsak édesapjával, vele se kerültem szoros baráti kapcsolatba, de - ha szabad így fogalmaznom – kölcsönösen tiszteltük egymást. A „kölcsönösség” azután vált igazzá, amikor elolvasta a színházi környezetben játszódó „Amanda frigyre lép” című regényemet. „Örülnék, ha a te korodban én is oly’ szerteágazóan sokat dolgozhatnék mint te”, mondta. Az én koromat nem élte meg: nálam tizenegy évvel később, 1949-ben született.
Az idén ez már az ötödik nekrológom, amit ismerőseimről-barátaimról papírra vetek (jóllehet néhány hónapja azt írtam „szeretnék nem nekrológ-író lenni”). Marci végrendeletében úgy rendelkezett: színésznő-énekesnő lánya – Karinthy Vera – és két közeli munkatársa viszi tovább a színházat, „amely ezután is folytatni kívánja a Karinthy Márton által megalapozott szellemiségű, polgári szórakoztató színházat”.
 |
| Földes Tamás |
Nincsenek megjegyzések