Már tízedik hónapja, hogy Amerikába értünk s noha fészkelődtünk új helyünkön, igyekeztünk beilleszkedni és elsajátítani az amerikai életfo...
Az amerikaiak sok mindenben segítettek minket lakást, állást találni, iskolába beiratkozni, stb. Engem a Long Beach City College-ba írattak be. Három tárgyat vettem fel : angolt, műszaki-rajzot és matematikát. Az utolsó kettőhöz nem kellett angolul tudni. Diáktársaim meg is jegyezték, hogy ’nézd már, nem is tud angolul és mégis milyen jó jegyeket kap’.
Ja igen, mondom nekik ’ahhoz hogy A-B-ig vonalzó mellett egy egyenes vonalat húzzak, ahhoz nem kell angolul tudni. Megértették. Szerencsére a magyar érettségit előnyösen értékelték és fogadták el, hisz’ jóval előbbre voltunk mint az amerikai diákok.
Működött Long Beach-ben egy stúdió, amely felajánlott két fiatal magyar menekültnek ösztöndíjat, hogy ott tanuljanak. Az egyik kiválasztott növendék lett a 17 éves Simon Éva, aki már néhány éves Budapesti tapasztalattal érkezett az új hazába. A másik szerencsés én lettem 21 évesen. A házigazdám ugyanis megtudta, hogy én otthon Magyarországon is már ’néptáncoltam’ és beajánlott. Ekkor már 1957 nyarát írtuk és bizony közeledett az ’56-os Szabadságharc első évfordulója. Előző hónapokban be-bejártam Los Angelesbe magyar társaságot keresni. Akkor még az volt a szokás, hogy bemutatkozás után az első kérdés az volt, hogy ’maga is most jött’ de ezt még tíz évvel később is lehetett hallani.
Így történt, hogy egyik ilyen alkalommal találkoztam Dolinszky János kiváló építésszel, aki a Szabadság Harcos Szövetség helyi elnöke volt. Tudatta velem, hogy készülnek megünnepelni az első évfordulót és engem is felkért, hogy azon szerepeljek.
A szervező gárda lázasan készülődött, szereplők, zenészek, színészek, diákok, szónokok no és maga a nagy közönség a frissen érkezett magyar menekültek. Elérkezett a nagy nap. A Figuaroa Streeten lévő ’Patriotic Hall’ nagy terme megtelt ünneplő közönséggel. A szereplők felkészülten várták, hogy ki mikor kerül sorra. Én is az első emeleti öltözőben készülődtem. Éppen egy katona tánc lépéseit gyakoroltam, midőn a nyitott ablakon át hallottam a tárogató hangját, azt a szép régi katona nótát, hogy ’Zsindelyezik a kaszárnya tetejét’. No csak ez kellett nekem, a hideg szaladt végig rajtam, hisz’ egy éve még én is katona voltam a Magyar Honvédségben és Pestszentlőrincen az egységem harcolt a bevonuló Szovjet megszállókkal. Még szinte lehetett rajtam érezni a puskapor szagát és itt van ni, most meg ’Zsindelyezik a kaszárnya tetejét’ én meg éppen veszem magamra a kuruc gúnyát, hogy percek múlva már a színpadon az égő ’műtábortűz’ mellett s a ’diák-harcosok’ Csínom Palkójára eljárjak egy kuruc táncot.
Az ünnepi műsorban sokan szerepeltek, természetesen a ragyogó Szörényi Éva művésznő és az én öreg tárogatós barátom is. Nagyon dús gazdag és emlékezetes program volt.
Szünetben üzentek fel értem, hogy jöjjek, mert keresnek. No mondom, hogy vajon kik ? Hát ott volt Varga Péter Budapesti barátom, a későbbi 17-es sz. Cserkész Csapat parancsnoka, vele volt felesége Gizike, és gyönyörű szép húga Ildikó aki iskolatársam volt a József Attilában (régi Ciszterci gimnázium) majd Károlyi Lali és ifjú 16 éves felesége Saci, akik Ausztriában a táborban házasodtak össze.
Évtizedes barátság, sok emlék és élmény köt minket össze az elmúlt hosszú időkben.
Ez volt Amerikában az első fellépésem, amit még nagyon sok követett a később alakult Kárpátokban.
Kékessy György
Nincsenek megjegyzések