Az írás címébe zárójelbe tett szótag Óvári Óss Enikő „Életem, Thália” címmel nemrég megjelent – immár harmadik – könyvének önkényes torzí...
Mielőtt a bőség zavarának béklyójába kerülnék, maradok csupán a Tháliás könyvnél. Ám ez is tűnődésre késztet. Miről írjak? A könyvről, vagy ami e vaskos, 267 oldalas kötetben benne van, a férjével, a színművész-rendező Varga Tiborral – sokunk közeli barátjával – – és a lelkes Szemethy házaspárral, Máriával (vagyis Babyval) és Péterrel létrehozott színházról? Ha az alábbiakban valamelyest csapongok, elnézést kérek (lehet, hogy amikor az utolsó mondat után pontot teszek, újra olvasom a kéziratot és lesz amit kihúzok). Mind Enikő, mind Tibor diplomás színészek, a marosvásárhelyi rangos Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet növendékeként készültek választott élethivatásukra. Saját tapasztalatból tudom, ha valaki szülőhazájában a magyar nyelv műveléséből élt meg – legyen bár hírlapíró, szépíró, vagy színművész -, annak idegen nyelvterületen nehéz az újrakezdés. (Hej, egy énekesnek, kiváltképp egy táncosnak vagy zenésznek mennyivel könnyebb! Miért nem lettem balett-táncos? Alapvető okból: nincs hozzá adottságom.) Enikő édesanyjától, Grieger Ibolyától tanulta meg a kozmetikus mesterséget és dél-kaliforniai éveiben az a szakma adta a megélhetést. Tibor bölcsészetet is hallgatott az egyetemen, de itt, Amerikában azzal se ment volna sokra. Ezért volt pincér, borfiú, majd – miután a bort mindig is szerette és tudatában volt e nemes ital értékével – árusítani kezdte. Végigjárta a ranglétrát. Volt ügynök majd mind feljebb és feljebb haladva az egyik legnagyobb amerikai italkereskedelmi cég vezető üzletkötője...
A kezdetekről, a hőn szeretett hivatás folytatásáról is olvashatunk a könyvben. „Úgy kezdődött, hogy el kellett menni Romániából... Hiába voltak a nagy sikerek, 1976-ban már tarthatatlan volt a helyzet Romániában. Az állandó fenyegetettség érzete kibírhatatlan volt számunkra”. Nos, aligha van olyan olvasónk, aki ne hallott volna Ceausescu elképesztően magyarellenes diktatúrájáról. De más hallani róla és más benne élni. A Varga házaspár beadta a kivándorlási papírokat Amerikába, majd 1977-ben útlevelet kapott; szeptember 22-én elhagyták a hazájuknak már nem nevezhető szülőföldjüket, majd 1978 januárjában megérkeztek az Egyesült Államokba. Tudatában voltak, hogy e lépésükkel lemondtak a pályáról. Érkezésük után rögtön dolgozni kezdtek...
Azon kapom magam, ha így folytatom, hovatovább papírra vetem mindazt ami a könyvben benne van. Márpedig nincs bosszantóbb, amikor egy „jól értesült” bennfentes egy színi előadás, vagy egy regény olvasása előtt elmondja a történetet - horribile dictu: ellövi a poént. Ahhoz hogy egy valós történet tényszerű legyen, dokumentált tényekre van szükség. Regényt lehet írni saját kútfőnkből merítve, de egy megtörtént eseménysorozatot nem lehet a „kisujjunkból kiszopni” - megmásítani pedig vétek. A tényeket tehát Óss Enikőnek össze kellett gyűjtenie. Ami kéznél volt, azt saját archívumából, ami nem volt a birtokában azt másoktól szerezte be. Az első félszáz oldalon jó néhány kritika az időközben az eliziumi mezőkre távozott helyi pályatársaimtól, a hajdani színész-kolléganő Orbán Szombathelyi Blankától (Új Világ), Fényes Máriától (Californiai Magyarság), a halk szavú Szegedi Lászlótól (a Hírlap első szerkesztőjétől), Héczey Iván humoristától, az Amerikai Magyar Hírlapot a nyomtatott újság megszűnéséig főszerkesztő Jancsó Zsuzsától, vagy éppenséggel az egy ideig körünkben tevékenykedett Galántai Ambrus konzultól, nomeg az „Életem, Thália” Budapesten élő szerkesztőjétől, az Enikőt mindenkor segítő barátnőtől, Medgyessy Évától.
Az alábbiakban az olvasóktól már feltehetőleg megszokott szerénytelenkedésem következik. Enikőékkel csupán 1990 után kerültem kapcsolatba majd tartós-meghitt barátságba. A kedves hölgy 2-3 évvel ezelőtt email-en keresett budapesti otthonából (amelyet három esztendeje, egy teljes hónapra átengedett nekünk): birtokomban van-e az egyik előadásukról írott kritikám, s ha igen, át tudnám-e küldeni neki? Mondhatnám „bürokratikus” módon minden kéziratomat a komputeremben őrzöm. A kért kritikát megtaláltam (már nem tudom, hogy melyik előadásról szólt). A szemöldökét összevonó olvasó megkérdezheti: hogyhogy nem tudom? Azért nem tudom, mert néhány héttel később a művészasszony egy másik, azt követően az ötödik, a tizedik, majd a ki-tudja-hányadik kritikámat is elkérte. Aztán újabb ötlettel hozakodott elő: írjam meg a könyv előszavát! Ha írásra kérnek, majd’ mindig megteszem. Éppen neki ne írtam volna meg, aki férjével együtt csaknem másfél évtizeden át a legszorosabb barátaim közé tartozott? Megírtam. Ám aki A-t mond, mondjon B-t is! Megírnám az utószót is? Ha írásra kérnek... stb. Miután akkortájt két kaliforniai hetilapnak dolgoztam – az Amerikai Magyar Hírlapnak és a Californiai Magyarságnak – természetesen nem ugyanazt a szöveget küldtem el mindkét újságnak. A Hírlap-cikkeimet teljes névvel írtam alá, amit a Magyarságnak szántam azt többnyire úgy, hogy Krónikás. Enikő annak megfelelően emelte be könyvébe a kritikáimat.
Mindezzel még nem teljes a lista! Enikő gyűjteményében más „alkotásaim” is helyet kaptak. Íly módon került be az egyik kabaréműsorukban elhangzott dél-kaliforniai Hacsek és Sajóm. Tibor volt a riadt Hacsek, Szemethy Péter a mindig dühbe guruló Sajó. De voltak olyan csínytevéseim is, amelyeket nem az olvasóknak szántam. Gyakorta „aktualizáltam” nagy költőink verseit. Ezt tettem Petőfi Anyám tyúkjával, amit Anyám csalogánya címen „enikősítettem” és színpadon mondtam el egy banketten. Az első szakasz így kezdődött: „.Ej, mi a kő! Enikő kend!/ A színházban lakik itt bent?/” (E tettemért utólag kérek elnézést koszorús költőnktől.) A szép emlékű Csárdás Étteremben elhangzott VERS-ike című rímfaragványomat Jancsó Zsuzsa bementette a Hírlapba, Enikő pedig a könyvébe: „Tháliásék téli éje/ Késztet éngem e beszélyre:/... Enikőnek Tíbora/ A társulat bíbora -/ Tibor Enikője/ A grup drágakője.” Mindent összeadva hozzávetőleg húsz írásomat emelte be Óss Enikő a könyvébe. Azt nem számoltam össze, hogy különféle okokból hány helyütt utal rám és feleségemre, Évára (miként másokra is).
A huszonötödik, jubileumi előadásukat („Csak nőkről és csak férfiakról”) Antal Tímea társaságában konferáltam a Madrid Színházban. Írtam egy Thália indulót is, amit Cser László zenésített meg és a társulat valamennyi tagjával közösen adtunk elő. Többé-kevésbé azonos szövege volt a nyitánynak és a finálénak, ám a fináléban – szándékom ellenére – becsaptam a közönséget: „Jó közönség, itt a színház, negyed század elmúlt már./” A végén következett ami nem bizonyosodott be: „Voltunk, vagyunk, újra jövünk, búcsúzásul hát VISZLÁT!” Ez is olvasható a könyvben. A függöny aláhullott... de a Budapestre települt Óss Enikő nem rendezett több előadást Los Angelesben. Az Életem, Thália című könyvet augusztus derekán kaptam meg Enikőtől a budai lakásán. Az első oldalra kézzel írta be: „Szerzőtársamnak, Tamásnak örök hálával – Enikő”. E kötetet (ha már „házi szerzőből” szerzőtársnak léptetett elő) közvetlenül regényeim mellett őrzöm a könyvespolcomon.
A közhiedelem szerint már-már gyanús ha valakit mindenki szeret. A szerzőnő áskálódásokról, intrikákról, összeveszésekről is ír, s mindezt neki címzett válaszlevelekkel is alátámasztja. Alighanem a teljességhez ármánykodások, viták, olykor az irigység is hozzátartoznak. Egyik közös ismerősünk úgy fogalmazott nekem: „Gyakran volt vitám Enikővel, igen, az viszont vitathatatlan, hogy távozása maradandó űrt hagyott maga után. Hiánya pótolhatatlan.” Hozzáteszem: nekem is hiányzol Enikő! Mind te, mind az a baráti kompánia, amelyet Tibivel és a „többi játszótárssal” létrehoztunk. Amely havonta - olykor nemcsak egy alkalommal - hol az Egyesült Magyar Házban, hol valamelyikünk otthonában, vagy másutt együtt volt, s amelyhez hasonló vidám társasággal azóta se találkoztam. (Petőfit idézve, de ehelyütt nem átírva: „Hol vagytok ti, régi játszótársak?”)...
Óss Enikő e napokban közöttünk tartózkodik. Október 5-én délután 4 órakor, erdélyi magyar írók műveiből és istenes versekből összeállított műsort ad „Csendes csodák” címmel a San Fernando Völgyi Magyar Református templomban és bemutatja a könyvét. Legyünk ott minél többen. Kiérdemelte, megérdemli.
 |
| Földes Tamás |
Nincsenek megjegyzések