Ungvári Tamás Nála műveltebb, sok oldalúan tájékozottabb, már-már mindentudóbb embert nem ismertem. Kérkedés lenne azt állítanom, hogy a...
 |
| Ungvári Tamás |
Legutolsó televíziós nyilatkozatában mondta az idén május elején (soványan, láthatóan betegen, de kristály-tiszta gondolatmenettel): „Mindenki tudja hogy a hatalomból nincs kultúra, de a hatalom nélkül sincs kultúra, tehát van egy ellentmondás. Valakinek a közérzet-javításához, az emberek jó érzéséhez meg kell finanszírozni azt, hogy legyen kultúra. De hatalmi szóval nem lehet”.
Ki is volt (de kegyetlenül fájó leírni a múlt időt!) a 89. évében, június 29-én jobblétre szenderült Ungvári Tamás? Gyanítom, hogy olvasóink közül kevesen ismerték személyesen és tán’ még kevesebben hallották a nevét. Széchenyi- és József Attila-díjas, Aranytoll Életműdíjjal kitüntetett író, műfordító, kritikus. A Magyar Színházi Intézet tudományos főmunkatársa, a Színház- és Filmművészeti Főiskola docense és egyetemi tanára, a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztője. A Magyar Tudományos Akadémia Színháztudományi Bizottságának tagja, a nemzetközi P.E.N klub magyar tagozatának főtitkára. Oktatott a Cambridge-i, a Columbia, a Yale és a Harward, valamint Los Angelesben a UCLA egyetemen, San Franciscóban a University of California Fulbright Programjában és a claremonti magánegyetemen. Budapest díszpolgára volt, megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, a Radnóti Miklós antirasszista díjat, a Hazám-díjat, a Magyarországi Zsidókért Díjat és a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének (MAZSIHISZ) elismerését. Ötven könyve jelent meg – az utolsó, „A gólem és a prágai rabbi” éppen az idei könyvnapra jött ki -; angol és amerikai drámákat fordított magyar nyelvre. Több újságnak is írt, köztük – velem egyidőben – a Magyar Nemzetnek... mindketten, a hatalom akaratából csak „külső munkatársak” lehettünk.
...Hogyan és hol ismerkedtünk meg? Mindkettőnkre jellemző módon a pesti – hírhedten híres - Pipacs-bárban. Ott, ahol minden külföldről és vidékről érkező balga polgár kellemes küllemű örömlányokkal kerülhetett intim kapcsolatba, jó pénzért (mit sem sejtve, hogy e „hölgyikék” a belügyminisztériumnak jelentettek). Legjobb barátommal, Petrik József színész-rendezővel és feleségével, Lengyel Erzsivel pazaroltuk el a jobb célra is alkalmas, éjfél utáni órákat 1957 őszén. Egy magas fiatalember kíséretében belépett e félhomályos lebujba Sturcz Edit pályakezdő színésznő. aki több filmben már főiskolásként is játszott – és nekem fölöttébb (tán’ még annál is jobban) tetszett. Edit – aki később Soós Edit néven tett szert országos ismertségre – és a nyúlánk férfiú menten a táncparkettre pattant és hivatásos táncospárt megszégyenítő módon bugi-vugizni kezdett. Irigyeltem a tánctudásukat (nomeg a fiatalembert, aki az igencsak szexis hölggyel ropta).
A zsúfolt bárban nem volt szabad asztal, hozzánk ültek - a Petrik-Lengyel házaspárt mindketten ismerték. Editet örömmel felkértem volna táncolni... de nem volt hozzá merszem, jobb híján az Ungvári Tamásként bemutatkozó férfiúval beszélgettem. Ungvári büszkén mutatta az akkortájt kapott kinevezését az Eötvös Lóránt Tudományegyetemre. A beszélgetés abban nyilvánult meg, hogy ő „lekáderezett”, majd olyan világhírességekkel kialakított kapcsolatáról tett említést, amelyek 19 évesen elkápráztattak engem. Mások művei mellett ő fordította Arthur Miller drámáit. Dehát a bravúros zongorista-dobos duó vérpezsdítően muzsikált (a zongorista felállt a székére, úgy ütötte a fekete-fehér billentyűket, a dobos lámpaernyőt tett a fejére) és e Valpurgis-éji bahanália magával ragadott. Mindaz, amit láttam jobban izgatott, mint Ungvári rögtönzött kiselőadása arról: melyik ókori bölcselő mit mondott mikor és miről. Tamás ráérzett, hogy nem őrá figyelek, ezért 11 gyufaszálat tett az asztalra. Társaságunk szerencsejátékba kezdett, de mindig U.T. nyerte el a pénzünket. A játék nyitjára – ma sem tudom hogyan voltam képesre rá – másnap rájöttem, és attól kezdve én vágtam zsebre a balek áldozatok forintjait, majd itt, Amerikában a dollárjaikat.
A Pipacsról még annyit, hogy a bejáratnál le kellett perkálni a belépődíjat. A bár üzletvezetője, Vadas György nemzetközi labdarúgó-játékvezető volt. Minket már ismert, ezért érkezésünkkor meg kellett hallgatnunk bölcselkedését: „A színészek sötét gazemberek, náluk csak az újságírók zsiványabbak, de a legnagyobb csibész a Pipacs üzletvezetője... Na srácok, bemehettek, nem kell fizetnetek”.
Soós-Sturcz Edittel is jó barátságba kerültem, de arról majd máskor.
Ungvárival gyakran és több helyen – a Magyar Nemzet meg az Élet és Irodalom szerkesztőségében, az újságíró-klubban, a Fészekben, vagy az akkortájt Hungáriává átkeresztelt New York Kávéházban – találkoztam, de nem csupán köszöntünk egymásnak. Azt hiszem, hozzávetőleg egy időben érkeztünk az Egyesült Államokba – ő egyetemekre jött tanítani, én az élet egyetemén újrakezdeni. Az angyalok városában írtam Az arc című regényemet, amelyet Tamás elkért. Nemcsak elkérte, hanem el is olvasta (nem mindenki tett így). Nem csupán elolvasta, de véleményt is mondott. Véleménye nem volt lesújtó, nem is dicsérte túlontúl a könyvet – de néhány fejezetről elismerően szólt.
A szép emlékű Los Angeles-i Thália Stúdió tagjaival vacsoráztam a Wilshire Boulevard egyik éttermében, váratlanul Ungvári lépett az asztalunkhoz. Óss Enikő és Varga Tibor a nevét már hallották, de személyesen nem ismerték. Leült mellénk és menten sziporkázni kezdett. D. Vásárhelyi Katinak nemcsak képletesen, de ténylegesen is leesett az álla, majd hozzám hajolva kérdezte: „Te, ki ez a fantasztikus ember?”. Máskor Budapestről igyekeztem haza Los Angelesbe, a Ferihegyen várakoztam a gépre, amikor észrevettem druszámat a presszóban egy társaság középpontjában. Maguk közé intett, és olyan hangulatot teremtett, mintha valamilyen irodalmi szalonban sziesztáznánk. Akiknek már más irányba indult a gépük, sajnálkozva búcsúzkodtak – szívük szerint inkább velünk maradtak volna.
 |
| Földes Tamás |
...Kérem a Tisztelt Olvasó elnéző megértését könnypárás soraimért.
* * *
Ungvári Tamás weboldala >>>
Nincsenek megjegyzések