Földes Tamás: Keserédes emlékezésem Tabányi Mihályra

Kíméletlenül arat a kaszás. Márciusban Koós Jánost, alig tíz napja Ungvári Tamást – vagyis két kortársamat és többé-kevésbé barátomat – raga...

Kíméletlenül arat a kaszás. Márciusban Koós Jánost, alig tíz napja Ungvári Tamást – vagyis két kortársamat és többé-kevésbé barátomat – ragadta el, július 3-án pedig a Kodály Zoltán által „harmonikakirálynak” nevezett, 98 esztendős Tabányi Mihályt vitte magával a művészek, írók és irodalmárok mennyei társulatához.

Tabányit korábban nem ismertem személyesen, de virtuóz játékát gyakran hallottam a rádióban, élveztem a televízióban és az ő muzsikájára roptam a táncot valamelyik zenés budapesti étteremben. Az ezredfordulót követő első évtized derekán Jancsó Gyula, az Amerikai Magyar Hírlap alapítója és kiadója kért meg: ha már „amúgy is Budapesten tétlenkedem”, keressem fel az országhatárokon túl – így az Egyesült Államokban - szintén ismert és népszerű „Misit” és készítsek interjút vele. Ők ketten már jó ideje ismerték egymást és az ugyancsak Gyula tulajdonában lévő Csárdás Étterembe várták koraősszel. Írásom 2007-ben jelent meg a Hírlapban, majd a „Kései főhajtás” című kötetemben és kanadai laptársunkban, az Amerikai Magyarságban is helyet kapott. Az alábbi beszélgetéssel búcsúzom tőle – előre bocsátva, hogy egyetlen, maradandó emlékű találkozásunk elég volt ahhoz, hogy a szívembe zárjam.

Tabányi Mihály

Telefonon egyeztünk meg, hogy pesthidegkúti otthonában (ami neve ellenére nem Pesten, hanem a budai hegyek között van) felkeresem. A hovatovább százesztendős házat nagyszülei építtették, ennek megfelelően – gondolom „unokai hálából” - a nagyszülők portréja dolgozószobájának falát díszíti. Mellette Sisit (vagyis Erzsébet királynét) ábrázoló festmény – hogy neki miért hálás Tabányi Mihály, arról nem esett szó. A zongora fölött Beethoven arcképe, továbbá édesapja gyűjteményéből reámaradt kardok, nomeg kitüntetések és oklevelek tömkelege (legutóbb a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést vehette át), amelyek egy hét évtizedes, sikerekben gazdag művészpálya tanúsítványai.

   Az autóbusz-állomástól öt-hat percnyi séta a csendes mellékutcában szerénykedő családi házig. Csöngetésemre egy asszony bocsát be, leültet a már említett szobában s közli:
   - Mihály mindjárt végez a fürdéssel, már várja önt.
   Az asszony kimegy, a „harmonika-legenda” nem sokkal később megjelenik. Fehér nadrág, fehér csíkos fekete ing, a nyaka körül fehér selyemsál, művészhez illően megkötve – vitathatatlan, hogy várta a vendégét. Magához ölel, két oldalról arcon csókol (jóllehet, soha korábban nem találkoztunk), hellyel kínál, majd közli:
   - Interjút nem adok... Annyit írj csupán, hogy Tabányi Mihály, a világhírű harmonikaművész, aki Kodály Zoltán, Ádám Jenő és Wehner Géza orgonaművész tanítványa volt, rövidesen Los Angelesbe megy és fellép a Csárdás étteremben... Ennyi elég, több nem kell!
   Ha nincs interjú, hát nincs interjú. Megismerhettem őt, körülnézhettem az otthonában... felállok a székről.
   - Hová sietsz, maradj?! Azért beszélgethetünk.
   - És amiről beszélgetünk, azt megírhatom?
   - ...Persze... Azt miért ne.

   Az alább olvasható bekezdések tehát nem egy interjú részei. Egy beszélgetés morzsái csupán.

   - Misi, egy-két évvel... na jó, többel fiatalabb vagyok nálad, de Pesten töltött ifjúkorom a Tabányi-muzsika jegyében telt el. Már gyermekként hallottalak... Azt viszont nem tudom, hogyan kezdődött a művészpályád?
   - A budapesti Zeneakadémia hallgatója voltam 1940-ben, és a próbateremben játszottam Tibay Zoltán gordonművésszel. Ádám Jenő ezt meghallotta, majd a folyosón találkozott Kodály Zoltánnal. „Kolléga úr, jöjjön, hallgassa már meg ezt a gyereket, mert ilyet még nem hallottam!”... Kodály tanár úr meglepődött, hogy nem orgonistaként hall engem, én pedig eljátszottam neki az ő Székelyfonóját. Vagy tizenöt percen át csak figyelt, átszellemülten hallgatott. Később tanártársainak mondta: „Én ezt a hangszert nem ismerem, nem is szeretem, de amit most hallottam, az meggyőzött arról, hogy a harmonika komplett hangszer, és épp olyan, mint bármely másik szólóhangszer... ha Tabányi játszik rajta”.
   - A későbbi díjaidat megelőzte tehát egy szóbeli Kodály-elismerés. Ez nem semmi!
   - Várj, hadd mondom tovább! Az első országos harmonikaversenyt ugyancsak 1940-ben nyertem meg, majd két évvel később, a Pesti Vigadó nagytermében a második harmonikaversenyt is, amelynek Kodály volt a védnöke. Ekkor mondta rólam a mester: „Ez a gyerek egy harmonikakirály”...
   - Hogyan vezetett királyi utad a Zeneakadémiáról egy bárba?
   - A Dubarry-ban kezdtem Kálmán Miklós zongoristával, Schmitt Lajos dobos-trombitás-hegedűművésszel, valamint Rátkai Márta énekesnővel. Tudod, hol volt a Dubarry?
   - Olyannyira tudom, hogy nyolc-kilencéves lehettem, amikor a háború után, egy koraesti órában szüleim egy hasonló korú barátommal odavittek...
   - ...Gyerekeket egy bárba?...
   - ...Mivelhogy Kálmán Miklós anyám testvérbátyja, Rátkai Márta pedig az ő felesége volt. Márta, akit Tukicskának becézett a család, a feledhetetlen színművész, Rátkai Márton lánya. Tukicska „kedves fiatal lovagjainak” énekelt egy magvas mondandójú dalt, miszerint „Utyi-putyi, utyi-putyi hoptyattya/ Útyik a kity halatyka”. Nem tagadom, megilletődtünk... Miklós a hatvanas években hívott, hogy költözzek hozzá Spanyolországba, mixerfiú lehettem volna a bárjában, s közben megtanít zongorázni...
  - Nem jártál volna rosszul... Tudod, hogy micsoda művészek voltak mindketten? Miklós kiváló zongorista és hangszerelő volt, nála jobb dzsesszzongoristát akkoriban nem ismertem. Klasszikus műveket írt át modern felfogásban Mártának, aki pedig vérbeli dizőz volt. Emiatt szerződtem hozzájuk. Miklóssal és Mártával Kolozsvárott, Nagyváradon és Kassán is felléptünk. Két évig játszottam velük, aztán Cziffra Gyurkával folytattam, akkor meg Rácz Vali volt az énekesnőnk... Később jöttek a nagyobb zenekarok. Nyolctagú együttesemmel hét éven át az Emkében muzsikáltunk, többek között Honthy Hannát, Németh Marikát, Latabár Kálmánt, Fényes Katót, Lantos Olivért, Kapitány Annit, Záray Mártát, Vámosi Janit kísértük. A zenekarban csak végzett zenészek játszottak, így lettünk Európa-szerte híresek. De játszottam Los Angelesben, Chicagóban, New Yorkban, 1976-ben pedig, az Egyesült Államok kétszázadik születésnapján meghívtak a washingtoni Kennedy Centerbe, ahol Amerika sztárjaival léphettem fel. Liszt Ferenc Második magyar rapszódiáját, Brahms három magyar táncát, és Kodály Székelyfonójának néhány részletét adtam elő.
   - És mostanában?
   - Nem tétlenkedek. Nem láttál csütörtökön délután a Duna tévében? Kár... Tabányi Mihály és barátai címmel, a Zene a Dunán milleniumi koncertemet ismételték meg. Budán van egy Tabányi Klub, ahol minden hónap első péntekjén fellépek. De a zenekarommal szereplek máshol is... No, ha nem hallottál a tévében, figyelj!

   Vállára veszi a negyvenkét esztendős, bordó Hohner harmonikáját és feledhetetlen hangversenybe kezd egyszem néző-hallgatójának. Felhangzanak az ismert klasszikusok: „A csitári hegyek alatt”, „Elindultam szép hazámból”, Brahms magyar rapszódiái, Bizet Gyöngyhalásza, meg a Carmen habanérája. Csaknem félórán át muzsikál saját örömére meg a távolból jött vendég elkápráztatására, s játékával meggyőz: az idő kegyetlenül múlhat ugyan, de a tehetség, a tudás nem kopik meg. Tabányi változatlanul „a Tabányi”, ma is igaz a „kodályi jelző”: Harmonikakirály. Így, nagybetűvel...

Földes Tamás

   ...Aztán körbekísér a házán, megmutatja a földszinti oktatótermét, ahol a jövő muzsikusait tanítja, bevisz a garázsába, ahol egy féltve őrzött, ősöreg autó áll – New York-i rendszámmal. A kapuig kísér, ölelkezünk, búcsúzunk.

   Interjút nem kaptam, igaz. Beszélgettünk, muzsikált.

   Kérem a nyájas Olvasót, elégedjen meg ennyivel.

Amerikai Magyar Hírlap (2007)