Kerestem Itthon, kutattam Otthon, gyermekkori emlékekben turkálván, új sikerek göröngyeit járván... Régi szűk utcáin a Szülővárosnak, ...
Kerestem Itthon, kutattam Otthon,
gyermekkori emlékekben turkálván,
új sikerek göröngyeit járván...
Régi szűk utcáin a Szülővárosnak,
távol, Idegenben, elegáns villákban...
Hittem hízelgően szép szólamokban,
megértésről mesélő, üres mosolyokban…
Verejtékkel szolgált hangzatos tapsnak,
Igaz Barátot mímelő, számitó szavaknak…
Kutattam köztetek, néha szerepeltem…
Mesélvén titkokat, hátha jobban “tetszek”…
Közönség lett sok “megértőből”… Eltűntek ők, midőn a függöny legördült…
Nem volt muszáj, mégis maradtam, hisz, ha nem is kellett, hűséget fogadtam Magamnak tett "fogadalom” az, mi mindig fogva tartott...
szolgálni hűen mit lelkem odahagyott…
őrizni a “kincseket”, mik számunkra örökértékűek.
Majd adni belőlük minden magyar testvérünknek…
Ám titkon egyre hajtott a lapuló vágy,
éreztem valami vár még Itthon is énrám…
Szeretném elmondani mi az igaz Szeretet, s mire tanít a Magány...
Mitől lesz szép igazán az Élet, miért riasztó a Elmúlás?
Hol van, s ha van, miről szól a hőn áhított Igazság?...
Egy az Igaz, vagy mindenkinek más?!...
Hihetem még? Létezik itt is, idegenben is hű/megértő, igaz Barát?!...
Sokáig rabja voltam emlékeimnek, szívem zugaiban őrizgettem féltőn őket, mint fukar emberek összeharácsolt kincseiket.
Melléjük zártam vágyaimat, hiú reményeimet,
Néha lopva meglestem nem penészesek-e?...
Amint be-belestem, a féltve őrzött “kincsek” lassacskán árnyakként lebegtek,
Ridegen száműzetésre ítélve a félénk Jelent...
Rozsda ette, marta már szív-zugainak ajtaját,
S a már-már fakuló “emlék-kincsek” sora új Kikeletre várva-várt…
Ki kellett hát tárni végre a Múlt álnokul csábító, nyomasztóvá váló kincseinek minden rozsdamarta ajtaját,
Átengedve rajtuk a Jelen éltető Napsugarát!
Belélegezni a beáramló, a friss, az Új Élet légáramát.
Szelek szárnyára tenni, végleg elengedni
Andalítóan áltató “emlék-kincsek” halmazát...
Elengedvén, nem feledvén, hagyni őket elrepülni ideje immár!
Nem kísérthet, nem fájhat többé
a kiégett, a múltidéző, Hon után sóvárgó vágy...
Múlt ködében végre talán eltűnőben lévő,
új örömöket álnokul csorbító, sok fájó csalódás...
Megtisztult, örömteli szív fogadhatja csak mindazt,
ami Most és Itt még rám is titkon vár...
Közben, amíg vártam, míg kutattam
el-elfeledtem Önnön- magamat...
majd végre elérkezett az az idő, az a perc,
amikor, ha feledni nem is, de bent, valahol a szív zugában is búcsúzni kell...
amikor belülre kell fordulni, s ott bent a Lélek mélyében békét, nyugalmat találni...
Hinni abban, aki ott igazán Te vagy!
Meglelni újra “érzékeny”, ismerős Önmagad...
Így végre, végre elmúlik a gyötrő, az igaz, a Múlt ködében egyre szépülő, tovatűnő, egyszerűbb Élet után sóvárgó Vágy.
Nem izgathat sohasem többé már.
Hinni és élni kell ma már áldott Jelenünkben,
Ez érleli számunkra új “kincseinket” lassan közelgő, rég várt szép Jövőnkre…
Erőss, Csótsits Ágnes
Laguna Woods, California
2019 tavaszán
Nincsenek megjegyzések