Immár fogalmazhatok úgy - hosszúra nyúlt életemnek három meghatározó dátuma van: amikor világra jöttem, amikor életben maradtam, és amik...
A második január 18, mikor is több héten át légópincébe szorongva, napokig tartó étlen-szomjan-lét után néhány szovjet kiskatona kiszabadított a gettóból. Erre 1945-ben, csaknem hétéves koromban került sor.
A harmadik dátum február 28, amikor - kereken 35 éve, 1984-ben - bevándorlóként az Egyesült Államok földjére léptem.
Kisgyermek-koromat játékos boldogság jellemezte – a közelgő veszedelemről mindaddig nem tudtam, amíg a náci német csapatok meg nem szállták szülőhazámat. Néhány nappal később fel kellett varrni a sárga csillagot. Áprilisban el kellett hagyni az otthonunkat (játékaim nagy többségét nem tudtuk magunkkal vinni, s emiatt sokkot kaptam). Előbb egy zsidók számára kijelölt csillagos házba költöztünk szüleimmel és nagymamámmal, onnan a védettnek nevezett (de vajmi kevés védelmet nyújtó) „nemzetközi gettóba” menekültünk. Ott már csak a földön tudtunk aludni. A Dunába lövések idején, az utolsó percben mentettek ki alighanem magyar rendőrök, majd ők kísértek minket az akkor már „nagyobb védelmet nyújtó” erzsébetvárosi nagy-gettóba. Egy Akácfa utcai házban gyermekded hisztim mentette meg a családot. A közlekedési vállalat, a BESZKÁRT székháza melletti épületbe még befértünk, de egy nagyméretű szobába kerültünk volna, ahol már a földön egymásba gabalyodva feküdtek a korábban érkezettek. Sírni kezdtem, hogy „ide ne, ide ne!”, apám korholt, végül mások megelőztek minket és már talpalatnyi hely se maradt számunkra. Csak egy másik lakás konyhájában találtunk helyet a pokrócainknak. Decemberben már sűrűsödtek a bombázások – mi apámmal és nagyanyámmal a pincében dekkoltunk.
Édesanyám nem akart velünk együtt lejönni a fullasztóan levegőtlen pincébe, a konyhában maradt, amikor úgy éreztük, hogy megmozdul a ház. Az épületet bomabatalálat érte, éppen azon a részen, ahol a makacskodásomnak köszönhetően már nem fértünk el. A szobában félszáznál többen haltak meg. Apám riadtan rohant az emeletre - derék-magasságban repeszdarabok csapódtak konyha-otthonunk falába, így a földön fekvő anyám nem sérült meg. E bombázás után anyu is lejött velünk a pincébe, ahol már feküdni se lehetett. Szüleim és nagyanyám támla nélküli padon ültek és aludtak, én egy hátizsákon kuporogtam és fejemet apám ölébe hajtva szunyókáltam; napközben egy honnan-honnan-nem megmaradt szalonnabőrkét rágcsáltam.
Majd ránk köszöntött az elöljáróban már említett január 18. Kinyílt a pinceajtó és német katonák léptek be. Nagymama menten a pad alá bújt (annak már hírét vettük, hogy a nyilasok fel akarták számolni a gettót és több ház pincéjébe benyomulva halomra lőtték az ott rettegőket). Nem kis meglepetésünkre a németek udvariasan azt tudakolták, van-e a pincének másik kijárata. Nem tudtuk, azért az irhájukat menteni akaró katonák ott mentek ki, ahol bejöttek. Mindenki síri csendben, rettegve gubbasztott. Majd már-már bohózatba, giccses szovjet filmbe illő jelenet közvetkezett. Ismét kivágódott az ajtó és egy kozák katona – feje fölött kardot forgatva, kurjongatva – keresztülrohant a pincén (nagyanyám akkor is a pad alá bújt). Nem emlékszem arra, hogy mennyi idő telt el, mígnem szélesre tárult az ajtó és a szovjet vörös hadsereg katonái léptek be. Kitereltek minket a nappali világosságba, kenyeret kezdtek osztogatni, ruhánkról - elsőként a gyerekekéről - letépték a sárga csillagot. Munkácsi születésű, tótul valamit értő nagyanyám menten lefordította, hogy szabadok vagyunk...
Igen, tudom, hogy az akkori eseményeket sokan másként értelmezik: megszállásra hivatkoznak (ami kétségkívül igaz volt, rövidesen mi is megtapasztaltuk!) - számomra/számunkra az a nap mégis FELSZABADULÁST jelentett. Életben maradásom megünneplésre méltó dátumát.
Csekély cókmókunkkal odahagyott otthonunk felé igyekeztünk. A Kaluzál téren hullahegyeken keresztül jutottunk át. A lakásunk még füstölt (mint a szomszédoktól megtudtuk, azon az éjszakán csapódott be bomba két szobánkba, az ott maradt bútoraink porrá égtek); a ház előtti járdán holttest feküdt. Ennivalónk még alig volt, apám élelemszerző útra indult, s hazafelé tartva elfogták a szovjet katonák. „Málenkij robot”. Apu megpróbált egyezkedni velük, lecsatolta a karóráját: „csaszi, csaszi”. A szovjet az órát elvette, apát pedig megpróbálta belökni a sorba. „Jevr, jevr” - mondta apám, vagyis zsidó. A vörös katonát ez sem hatotta meg, gépfegyverével úgy vágta mellbe apámat, hogy két bordája megrepedt. Beállt a sorba, ám időközben besötétedett. Közvilágítás még nem működött, s miután szökésben már többször gyakorlatot szerzett, kiugrott a sorból és futni kezdett. Két lövést hallott, de nem találták el. Majd napokig nyomta az ágyat.
...Falun élő fél-zsidó, órás unokabátyámat egy, az órásműhely ajtaján dörömbölő szovjet hasba lőtte, menten meghalt. Egyik unokanővéremet - ugyancsak málenkij robotra hivatkozva - elhurcolták és megerőszakolták. Néhány évvel később, amikor már létezett az ÁVH, másik unokabátyámat egy voltaképpeni gyerekcsíny miatt, államellenes összeesküvés vádjával bebörtönözték, később munkatáborba vitték. A forradalmárok szabadították ki 1956-ban - hozzánk költözött. Amikor megkezdődtek a kitelepítések, több ismerősünket, köztük anyám színpadi partnernőjét is száműzték Budapestről; anyu fél éjszakát az ablaknál töltve nézte, hogy hol állnak meg a lefüggönyözött ablakú, fekete autók. Attól tartott, hogy ránk is hasonló sors vár, miután apámnak fogszakorvosként magánrendelője volt a háromszobás lakásunkban. Anyámat akkor juttatta kórházba az első szívtrombózisa. A gimnáziumban a párttitkár-osztályfőnököm közölte, hogy „ezt a polgári származású gyereket valamiből meg kell buktatni”. Orosz tanárom karakán volt – nemet mondott. A fiatal matematika-tanárunk nem mert nemet mondani...
Hamar megtapasztalhattuk, hogy bizony az a felszabadulás a mi számunkra is megszállást jelentett.
Édesanyámat 1955 decemberében újra trombózis döntötte ágynak - azt már nem élte túl. Megözvegyült apám ’56 nyarán, kerékpározás közben súlyos lábtörést szenvedett, még a forradalom napjaiban is ágyékig begipszelve feküdt. A 33 tagú, érettségiző osztályunkból tizenhatan nyugatra menekültek... mentem volna velük én is, de még mennyire, ám nem hagyhattam magára a mankóval bicegő apámat. Maradtam. Egyetemre nem vettek fel, valamit tennem kellett, de mit, semmihez nem értettem. Egyik színészbarátom olvasta a novelláimat, ő javasolta, hogy próbálkozzak újságírással. Beajánlott a Magyar Ifjúsághoz, ahol 1957 áprilisában jelent meg az első cikkem. A forradalom leverését követően az újságíró-szövetséget betiltották, s csak ’58 január 1-én adtak engedélyt a MÚOSZ újjászervezésére. Engem - arra hivatkozva, hogy „ez a tehetséges gyerek hamarosan úgyis állást kap” - az elsők között vettek fel.
A szövetség a betűvetők elhelyezésével foglalkozó kormányszervhez, a Tájékoztatási Hivatalhoz irányított. „Türelem, türelem”, nyugtatgattak hónapokon-éveken át. Egyik tótumfaktum kereken kimondta: „épp elég magafajta polgári ivadék dolgozik a lapoknál”. Másikuk azt ajánlotta: „maga olyan tehetséges, írjon csak színdarabokat” (akkor már kettőt előadtak). Amikor arra hivatkoztam, hogy tagja vagyok az újságíró-szövetségnek, a hivatal akkori elnöke közölte: „ha tévedésből felvették, akár holnap kizárathatom”. Nem záratott ki, de az írástól nem tiltottak el... csak éppen „újságírói státuszt” nem kaphattam.
Az újságíró-társadalmat összetartás jellemezte. A Hatalom több, a forradalom alatt publikáló pályatársamat se tiltotta el... csupán elbocsátották őket az állásukból. Írhattak ugyan, de cikkeiket csak nevük kezdőbetűivel írhatták alá. Az én cikkeim teljes névaláírással jelentek meg. Nem kérkedésként - hanem ellentmondásos helyzetem érzékeltetésére említem -, hogy olyan rangos lapoknak írhattam, mint a Magyar Nemzet, az Élet és Irodalom, a Film, Színház, Muzsika, a Budapest folyóirat, az Esti Hírlap, s dolgoztam a Magyar Rádiónak is... Mindez nem hatotta meg a Hatalom illetékeseit.
Bújtatott munkahelyeim voltak, például az Állami Déryné Színháznál, vagy a csupán színházi szereposztásokat közlő Pesti Műsornál. De laphoz nem mehettem, ennek ellenére - köszönhetően a „maszekolásnak” - külső munkatársként elég jól kerestem, anyagi gondjaim nem voltak. Végül kilincsezgetéseim hatására, nyolc év maszekolás után megtört a jég. De nehogy elbízzam magam, a Magyar Konzervipar felcímet viselő üzemi laphoz helyeztek el. Szerkesztőnőm egy korábbi szövőnő volt. Dehát „fix az fix”. (Az asszony buta volt, de szerencsémre nem rosszindulatú.)
Vigasztaltam magam: lesz az még másképp is. És lett. Magyarországon 1968-ban új gazdaságirányítási rendszert vezettek be (közkeletű nevén az új mechanizmust), s a gazdasági reformmal egyidejűleg újra alakult a Magyar Hírlap. Bár nem értettem a gazdasághoz, de oda suvasztottak be. Évtizedes rutinomra építve olyannyira belejöttem, hogy fél év után a rovatvezetőm közölte: „öregem, vagy nem mehetek el szabadságra, vagy három hétre átveszed a rovatot”. Aztán abból a három hétből tizenöt év lett. Ismét csak nem a kérkedés szándékával vetem papírra: 1971-ben kineveztek a lap főmunkatársává, az engem eladdig gátló kormányhivatal felkért (kellő tisztelettel!), hogy vállalnám-e az egyik megyei napilap egyhavi cikkeinek elemzését. „Fizetünk érte!”. Vállaltam - és a Főhivatal fizetett. A 80-as évek elején már én kaptam a legmagasabb újságírói fizetést a lapnál (természetesen nem a vezető beosztásúak között), a Hírlap pártszervezetének egyik tagja a fülembe súgta: „Akár főszerkesztő-helyettes is lehetnél, ha belépnél a pártba”...” Na látod, ez az egyik ok amiért nem leszek párttag, nem óhajtok vezető beosztásban dolgozni”. Volt másod- meg mellékállásom is, 1973-ban öröklakást vettem, a negyvenedik születésnapomra autóval (igaz, csak a papírjaguárnak gúnyolt Trabanttal) örvendeztettem meg magam. Akkor már gondtalanul éltem.
E helyütt szólnom kell a gazdasági újságírás szem-felnyitó előnyeiről. A Parlament ülésein részt vettem, ásítoztatóan unalmasak voltak (a sajtópáholyban ültem, nem úgy mint mai pályatársaim, akik csak egy szűk folyosón kérdezhetik a nem válaszoló kormánytagokat). A különféle bizottsági ülések viszont érdekesek, mi több: őszinték voltak. Amíg a kupolateremben a szocialista országépítés sikereiről szónokoltak, a bizottsági tagok asztalt csapkodva hangoztatták: “Ez így nem mehet sokáig”. De őszinte szavakat a vállalatvezetőktől, a minisztériumi osztályvezetőktől is hallhattam “de ezt meg ne írd!” kísérőszöveggel. A kádári fridzsider-szocializmus kétarcúságára utal az is, hogy piros C betű feliratú “bizalmas” füzeteket kapott a szerkesztőség, amelyek szépítés nélkül közölték a nyugati országokban megjelenő, bíráló írásokat. Nem kellett az Amerika Hangját meg a Szabad Európa adásait hallgatnunk, hogy képbe legyünk.
Mindezt tetézte, hogy Brezsnyev halála után, az ’56-os szabadságharc leverésében szerepet vállaló szovjet nagykövet, Jurij Andropov lett a bolsevik párt főtitkára, nem sokkal később különös viselkedésű alakok jelentek meg mind a Magyar Hírlapot is megjelentető Lapkiadó Vállalatnál, mind a Televíziónál. Elbert János, a Színháztörténeti Intézet igazgatóját, műfordítót az irodájából elhívta valaki, nagy sietve a Balatonhoz utazott... és a sekély vizű tóban holtan találták meg. Máig nem tisztázott, mi történt vele.
Felmértem egy s mást. Negyvenöt éves elmúltam, olyan pozíciót értem el, amelynél többre nem vágytam, a két lányom serdülőkorban van - neveljem bele őket abba a ki-tudja-hogyan-alakuló álszocialista világba? Valami mást kellene csinálni, de máshol! Los Angelesben távoli milliomos rokonaim élnek, akik a háború után a nulláról indulva váltak vagyonossá... le kéne utánozni őket. Keményen dolgoztak mire révbe értek, de megvalósították az „amerikai álmot”. Igen, önmagamnak is meg akartam mutatni, hogy nemcsak írásra képes „firkász” vagyok. Stílszerű akartam lenni: 1983. október 23-án hagytuk el családommal a magyar határt. Néhány hetet Bécsben, három hónapot egy Róma melletti kisvárosban, Ladispoliban töltöttünk, majd megérkezett a beutazási engedély. 1984. február 28-án - tehát kereken harmincöt éve - New York-ban léptünk be az Egyesült Államokba. Los Angelesben milliomos rokonomtól kaptam néhány használt inget és nadrágot meg egy közlést: „Te itt nem leszel újságíró, sem színész, se rosszlány. Te itt dolgozni fogsz”... „Azért jöttem”... „Bármilyen munkát elvégzel?”... „Bármilyent”. Felemelte a telefonkagylót, valamit karattyolt spanyolul, majd tudtomra adta: „Holnaptól van állásod”. Beajánlott raktári munkásnak ahhoz az általa alapított céghez, amit olaszországi tartózkodásunk idején, tudtommal huszonhat millió dollárért eladott.
Másnap, március 5-én munkába álltam. Nyolc mexikói és négy salvadori voltak a kollégáim. Kezdetben szinyornak szólítottak, a második hónapban viszont már velem vitették ki a szemetet. Kívülről néztem magamat és azt mondtam: „Ilyen szerepet még soha nem játszottam”. Majd mögém lépett egy jóképű, magas férfi: „Ha kell valami, gyere fel az irodámba!”... „Ki ez?”, kérdeztem a főnökömet, Joset. „He is the boss” - így a válasz. Felmentem a tulajhoz. „To be or not to be”, köszöntem rá. „Shakespeare”, válaszolt. Hiszen ez egy intelligens ember! - gondoltam magamban. S miután már kioktattak, hogy Amerikában kicsit hazudni kell, tudattam vele, hogy a közgazdaság professzora vagyok (féligazság volt - az újságíró iskolában újságíró-gyakornokoknak beszéltem arról, hogyan lehet olvasmányosan megírni egy száraznak tűnő témát). „Az angolságom még gyenge - mondtam -, de ez ne zavarjon, konferanszié is voltam és halandzsázni tudok ám, bízzál bennem, jobban eladom az árucikkeidet, mint a többi szélszmened!” Elnevette magát, bólintott és tíz nappal később már ügynökké lettem. (Feltételezem, hogy e gesztusban a rokonomnak is szerepe lehetett. Mivelhogy „megmutattam”. Mit? Hogy nem riadok vissza a munkától.) Hét évig voltam ügynök, később 53 lakásos házat menedzseltem. Akkor ment végbe Magyarországon a rendszerváltás, budapesti pályatársaim hívtak: „Hollywoodban élsz, ne légy hülye, állj vissza az írásra!”. Sokat tartózkodtam a menedzselt házban lévő otthonomban, bőven maradt időm - visszaálltam. Los Angelesből tudósítottam több pesti lapot (volt, hogy naponta), majd Jancsó Gyula is felkért, hogy dolgozzak az Amerikai Magyar Hírlapnak, s akkor jött meg ama „ihlet”, hogy regényeket is írjak. Megtettem. Két könyvemet (Az arc; Amanda frigyre lép) budapesti kiadó jelentette meg... Nos, így kezdődött, majd folytatódott/folytatódik a „nagy kaland”.
Most, február 28-án új életem kezdetének 35. évfordulóját is megünnepeltem.
Nincsenek megjegyzések