Még a „fényes szelekkel” illetett (ám inkább félelmetes szélviharoknak nevezhető) ötvenes években történt, hogy – természetesen a „népi f...
Még a „fényes
szelekkel” illetett (ám inkább félelmetes szélviharoknak nevezhető) ötvenes
években történt, hogy – természetesen a „népi fogellátás érdekében” –
engedélyezték: a fogorvosok magánrendelőt nyithatnak olyan településeken, ahol
nem voltak fogbetegségek gyógyászai. Édesapám – aki világéletében sportos
férfiú volt – hatvanadik életévéhez közel sem riadt vissza e feladattól, s
amellett, hogy hetente öt napon át az SZTK újpesti szakrendelőjében dolgozott, három
szabad délutánján pedig lakásunkban kezelte a jajgató „pacienseit”, hétvégéjét
is lelkesen feláldozta. No persze nemcsak hivatástudatból: a pénzt se vetette
meg. Budapesttől 51 kilométerre, a Duna-menti Dömsödön, egy parasztházban
bérelt két szobát (rendelőt és várót); szombat reggel hajnalban indult és
vasárnap este érkezett haza. Dömsöd az idő tájt „kulák-falunak” számított, a
tehetős gazdák nem tudták, hogy mibe fektessék elrejtett forintjaikat. Ennek
köszönhetően édesapám már az első hétvégén annyi pénzt zsebelt be, amennyi
csaknem azonos volt az SZTK-ban kapott havi fizetésével. Húzott-tömött,
koronákra, hidakra vett fel megrendelést, a betegek pedig elrejtett aranyaikat
adták át, amelyeket apám törvényesen - egy arra kijelölt helyen - válthatott át
fogarannyá. Fogalmazhatok úgy is: arany-életünk volt, eltekintve attól, hogy a
fővárosban vajmi kevés élelmiszert lehetett vásárolni - falun viszont olykor
csirkével, tojással fizettek.
Amint írtam,
édesapám szerette a pénzt – de inkább kapni, mint pazarló módon elkölteni.
Ebből adódóan döntött úgy: ha hét közben üresen áll a keskeny soroksári Duna-ág
mellett bérelt lakása, a 14-16 éves fia töltse ott a nyarat! Hogy mégse legyek
egyedül, lakásadónk, a 70 éves, nagyothalló Mariska „kisasszony” vigyázott rám.
Főleg a falu szélétől a rendelő környékére besettenkedő cigánylányoktól óvott,
akikkel - bármily csábítóan mosolyogtak is rám - nemcsak a mariskai tiltás miatt
nem elegyedtem szóba - 14 évesen fölöttébb mulya is voltam. Igaz, lakott a
faluban egy 17 éves, nyúlánk-szőke „kuláklány” is, Ildikó, aki nem egy serdülő -
a „doktor úr kamasz fiacskájával” - szándékozott volna korzózni a pletykára
éhes falu főutcáján. Hej, pedig amikor a dunai strandon, divatos fürdőruhában
megláttam... no-de nem akarok nosztalgiázni (főleg amikor nincs is miről).
A Dunához - ami
gyalogosan se volt messze - attól kezdve mentem napjában többször is, amikor jó
apám megörvendeztetett egy kerékpárral. Bekarikáztam a falu valamennyi utcáját,
az alföldi puszta egyik poros dűlőútján a szomszédos Kunszentmiklósra is
átpedáloztam ott lakó rokonaimhoz. Egy szó mint száz: magányomban sem
unatkoztam. Kiváltképp felragyogott az arcom, amikor apu meglepett egy bőr-focilabdával.
Laszti avatóra együtt mentünk a strand melletti sportpályára, ahol percek alatt
izmos falusi fiúk gyűltek körénk. Két csapatot alakítottunk, az - ismétlem:
sportos - apám is beállt abba a csapatba, amelyikben én botladoztam.
Ellenfeleink nem tisztelték a „doktor urat”, s egymás után rúgták a labdát a
háló nélküli kapuba. Néhány perccel a mérkőzés vége előtt már 6:0-ra vezettek.
Apám lelkesen küldte felém a kerek bőrt - mindhiába. Csúfos vereség előtt
álltunk. Majd hogy-hogyan nem, az utolsó másodpercekben az ellenfél kapuja elé
sodródtam, a kapus már a kapufélfának támaszkodva beszélgetett valakivel,
amikor - nicsak! - elém pottyant a labda. Én pedig - megint csak hogy-hogyan
nem - belerúgtam. Képességemtől telően akár mellé is lőhettem volna, vagy
eltalálhattam volna a kapufát - de nem! A laszti túljutott a gólvonalon -
6:1-re szépítettem. Én rúgtam a csapatunk egyetlen gólját! Gondolom, az
őrangyalom segített hozzá. Diadalmasan mosolyogtam apámra, ő pedig megveregette
a vállam és kezet rázott velem. Gólt rúgtam! Ha a csapatom nem is, de én
legalább győztem!...
Miért idézem fel
e csaknem hat és fél évtizeddel ezelőtti diadalomat? Az időszerű analógia
miatt. Mint ismeretes, az elmúlt héten szülőhazám miniszterelnökét az Európai
Unió néppártjának ítélőszéke elé rendelték, s esély volt arra, hogy az általa
vezetett FIDESZ-t kizárják a népcsaládból. De másként alakult. Csak 190
képviselő szavazott - ha nem is a kizárásra - a tagság időleges
felfüggesztésére. Hárman viszont az összes szankció ellen voksoltak. A 190:3
arány legalább olyan szépségtapasz, mint a csak-csak a gólvonalon túlra
vánszorgott labdám. E gólomra - focista pályafutásom egyetlen góljára! - azóta
is büszke vagyok. Én legalább győztem. Nem tudom, hogy a FIDESZ labdarúgásért
rajongó elnöke hallott-e a diadalomról (Felcsút a Duna túloldalán van),
mindenesetre ő - és pártjának többi vezetőségi tagjai - győzelemről beszélnek.
Igaz, pártjuk a taccs vonalon túlra került - de nem állították ki véglegesen
őket. Pirruszi győzelem... de legalább nem teljes kudarc. Lehet még javítani.
...Befejezésül
néhány szó még Ildikóról, az izgi szőke dömsödi kuláklányról. Édesapjával és
nővérével hirtelen tűntek el a faluból. Senki nem tudta, hová száműzhették őket.
Kúria szerű házukat „állami kezelésbe vették”, majd a helyi termelőszövetkezet
irodájává alakították át. Csaknem másfél évtizeddel később, már újságíróként,
egy üzemben jártam, amikor egy kócos, görnyedt asszony megszólított a
munkaasztala mellől:
- Tomi, nem
ismersz meg?
Bambán bámultam
rá.
- Ildikó vagyok,
Dömsödről... naaa. Tudom, megviselt az élet, sok mindenen mentem keresztül.
Hogy mi volt a
sok minden, nem tudom. Csupán sejtem. Talán bepótolhattam volna a kamaszként
elmulasztottakat. De a gyermekkori ábrándozó vágyakozás akkorra már múlt idejűvé
szelídült...
Nincsenek megjegyzések