Nos, Nagy Imre, a mártírhalált halt, kivégzett miniszterelnök szobrát december 28-án – a karácsony és új év közötti, jó kívánságokkal teli...
Nagy Imre 1996-ban emelt szobrának máshová helyezése hetek-hónapok óta várható vált. Az ok – a hivatalos indoklás szerint – nem a kivégzett miniszterelnök személye, hanem az Országházat övező terület visszaállítása az 1945 előtti formájában. A Vértanúk terén 1945 szeptemberében döntötték a vörösterror áldozataira emlékező Nemzeti Vértanúk Emlékművét, amely tíz éven át állt ott. Igen, a Tanácsköztársaság 133 napja alatt megölt ártatlanokra emlékezni kell – a vörösterror az én családomat is érintette, a Dömsöd községben élt nagybátyámat a Szamuelly-különítményesek csupán azért akasztották fel, mert malma és kocsmája volt a faluban. No persze az azt követő, világ-visszhangot keltő fehérterror is megannyi áldozatot követelt – az ígéret szerint az ő emlékükre is emelnek szobrot. Mikor? Majd. Valamikor.
De vissza Nagy Imréhez. Hírlapunk online változatán... megjelent cikkemben azt írtam: mártír miniszterelnök újratemetésén – 1989 június 16-án, a Hősök terén – egy lobogó hajú, tüzes tekintetű fiatalember, az addig ismeretlen Orbán Viktor egyebek mellett azt mondta: „ ...Azok a fiatalok, akik ma az európai polgári demokrácia megteremtéséért küzdenek Magyarországon, két okból hajtanak fejet a kommunista Nagy Imre és társaik koporsója előtt. Mi azokat az államférfiakat tiszteljük bennük, akik azonosultak a magyar társadalom akaratával, akik hogy ezt megtehessék képesek voltak leszámolni szent kommunista tabuikkal, azaz az orosz birodalom feltétlen támogatásával és a párt diktatúrájával. Ők azok az államférfiak számunkra, akik az akasztófa árnyékában sem vállalták, hogy a társadalmat megtizedelő gyilkosokkal egy sorba álljanak, akik életük árán sem tagadták meg azt a nemzetet, amely elfogadta őket és bizalmát beléjük helyezte. Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maléter Pál, Szilágyi József... a magyar függetlenségért és szabadságért áldozták életüket. A magyar fiatalok, akik előtt ezek az eszmék ma is sérthetetlenek, meghajtják fejüket emléketek előtt.”
Befejezésként azt is hozzátettem: „Merem remélni - mi több: szeretném hinni! -, hogy nem tagadja meg ifjúkori énjét. A NEMZET nevében és szolgálatában másként aligha cselekedhet. Bárkinek - bárkiknek - az agyából pattant ki ez az elképesztő ötlet, Orbán Viktor élhet a vétó jogával”... Nos, a mai kormányfő nem tiltakozott. Jóhiszemű vagyok: meglehet azért, mert nem tudott az éj leple alatt végbement eseményről. Orbán e napokban Brazíliába utazott az új államfő beiktatásának ünnepségére. Talán hazatérése után még mond valamit.
Nagy Imre múltja, személye sokakban kever ellenérzést. Lehet, hogy a Szovjetunióban töltött éveiben ő sem volt makulátlan (miközben miközben családtagjait Szibériába száműzték). Az is felróható Nagy Imrének, hogy ő hajtotta végre a földosztást, majd begyűjtési, majd élelmezési miniszterként ő rendelte el a kötelező beszolgáltatást, a falusi padlások lesöprését. Ezzel együtt már 1947-ben „írásos ellenvéleményt fogalmazott meg Gerő Ernő gazdaságpolitikai irányelveivel kapcsolatban, melyek a szovjet mintájú átalakítást szorgalmazták. 1949-ben pedig vitába szállt Rákosi Mátyással agrárpolitikai kérdésekben, majd „opportunista, szövetkezetesítés elleni nézetei miatt” a Magyar Dolgozók Pártja Politikai Bizottságából kizárták.
...De vissza a jelenbe. Kövér László, az Országgyűlés 1959-ben született elnöke Nagy Imrét „a legrosszabb fajta kommunistának tartja, aki csak annyiban volt tiszteletre méltó, hogy az 56-os forradalom után mégis volt egy pillanat, amikor a meg nem alkuvó módon, önként vállalt halálával felülírta mindezt”. (Mellesleg kommunista nézőpontból Nagy Imre valóban a legrosszabb fajta komcsi volt, hiszen ha úgy tetszik elárulta a pártját és szembe fordult vele. Kövérnek persze ezt tudnia illene. Hiszen ő 1986-ban – mielőtt 1987 és ’88 között, Soros-ösztöndíjasként, a közép-európai társadalmi mozgalmak kutatásával foglalkozott – a Magyar Szocialista Munkáspárt Aczél György vezette Társadalomtudományi Intézete ifjúságkutató csoportjának segédmunkatársa volt. Aztán...nos ő is... dehát nem az egyetlen aki színt váltott (de legalább nem tagadja!).
Nem akarom sem Kövért, sem az ugyancsak 1959-ben született Áder János államelnököt, se az 1963-as születésű Orbán Viktor miniszterelnököt életkoruk miatt illetni fejcsóválással. Nemcsak 1956-ben nem éltek, amikor mi, a Parlament előtt tüntetők azt skandáltuk, hogy „Nagy Imrét a kormányba, Rákosit a hombárba”. Következésképp 1953-ban sem élhettek, mikor is Nagy Imrét első alkalommal nevezték ki miniszterelnökké és új kormányprogramot hirdetett. Meglehet, e hozzám képest fiatalemberek nem tudják (valóban ne tudnák?), hogy „Imre bácsi” közkegyelmet gyakorolt: kiengedte a recski és hasonló munkatáborokba zárt elítélteket, megszüntette a kitelepítéseket és a kötelező beszolgáltatást, leállíttatta az erőltetett iparosítást (vagyis nem óhajtotta, hogy hazánk a vas és fém országa legyen), és a nehézipar fejlesztésére szánt összegeket a fogyasztói iparban, lakásépítésre, a mezőgazdaság fejlesztésére irányította át. Az ország polgárai fellélegezhettek.
Számomra emlékezetes az 1953 július negyedike. Az Országgyűlésben akkor hirdette meg programját, s arról a délutáni napilap, az Esti Budapest is részletesen beszámolt. Trolibuszon ülve olvastam az akár döbbenetesnek is nevezhető kinyilatkoztatást, és – szavamra úgy volt – elfelejtettem jegyet váltani a kalauztól. Ám jött egy ellenőrnő, aki irgalmatlanul legombolt rólam, a 15 éves diáktól, öt forintot (vagyis az 50 filléres vonaljegy árának tízszeresét). Pökhendien adtam oda a termetes asszonyságnak a kért büntetést és az újságot mutattam neki: „ez nekem akár ötven forintot is megérne, nem olvasta még?”. Úgy nézett rám, mint egy gyenge elméjű hülyére, majd az átvett öt forintról – annak rendje és módja szerint – elismervényt adott, aztán fejcsóválva továbbment. Amúgy igaza volt: akár esik, akár fúj, „a szabály az szabály”... Ugyebár.
Nem tudom, hogy hány olyan politikus volt, aki a múltjával leszámolva a forradalom mellé állt és önként vállalta a halált. Imre bácsinak kádárék többször felkínálták, ha önként lemond a miniszterelnöki tisztjéről, nem lesz bántódása. Nem volt hajlandó lemondani és elismerni a Kádár-kormányt. Eltűnődöm az 1849 október hatodikán kivégzett aradi tizenhármak sorsán, előéletükön. Valamennyien az osztrák császári hadsereg tábornokai voltak. Nem tudom, hogy ismerték-e Kölcsey Ferencnek, Himnuszunk költőjének „Emléklapra” című epigrammáját: „Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak / Hagyd örökűl ha kihúnysz: A HAZA MINDEN ELŐTT.”
Remélem-hiszem, hogy a magyar országgyűlés pulpitusára a közeli(?)-távoli(?) jövőben nem ül olyan honatya, aki az aradi tizenhármak bármelyikét esküszegőnek mondaná. Miközben igaz, hogy a császárnak tett esküjükhöz nem maradtak hűek. Vagyis tudták – amit Nagy Imre is -, hogy A HAZA MINDEN ELŐTT. Teszem hozzá: még a pártpolitikát is felülírva...
Nincsenek megjegyzések