A Magyar Délvidék, ötven éve… 1944 – 1994 (az írás 1994-ben lett közölve) „Ezerkilencszáznegyvennégyben, október utolsó vasárnapján ...
A Magyar Délvidék, ötven éve… 1944 – 1994
(az írás 1994-ben lett közölve)
Tibor két napja ki sem mozdulhatott a házból, most vasárnap elindult híreket szerezni. Ebédre sem tért haza, s ezzel nagy aggodalmat keltett az otthon maradt családban. Csak este állított be azzal, hogy az elmúlt két nap alatt emberek sokaságát terelték a községházára, s ott kegyetlen kínzások közepette agyonverték, jobb esetben lelövöldözték őket. Egy részüket a községháza udvarán, másokat az épülettel egybeépített mázsaházban, megint másokat a valamikor községi zárkaként használt szobában tartották fogva. A halottakat az erre a célra ’meghajtott’ helybeli földművesek fuvarozták kocsival-lóval a Nagytemetőbe.”
Így kezdi Matuska Márton a délvidéki újságíró azt a kötetet, melyben elénk tárja a most ötven éves évfordulójához érkező délvidéki vérengzést, melyben több mint húszezer magyart végeztek ki minden bírósági, bűnvádi eljárás nélkül. Ez volt a kollektív büntetések kezdete, az az időpont, amikor a Titóista jugoszláv kormány elkezdte hirdetni, hogy a kisebbségi kérdést megoldották.
Tény, hogy 1942-ben a magyarok bevonulásakor, történtek megbocsáthatatlan gyilkosságok. Ezekért az akkori magyar kormány, vezető magyar tiszteket felelősségre vont és kivégzett. Ezzel szemben az 1944-es megtorlás mindennemű bírósági eljárás nélkül történt, s így az akkor lemészárolt magyarokat ártatlanoknak kell tekintenünk.
A jugoszláv kormány végtelenül nagy bűntudatot ültetett a magyar lakosság lelkébe, melynek eredményeképpen a magyarok nemcsak szégyellték magyarságukat, hanem a rendszer még arra is kényszerítette őket, hogy dicsőítsék hóhéraikat. Kiölték a magyar nemzet-tudatot.
* * *
Pénteken korán reggel Gyulára indultunk. Este megnéztük a Gyulai Vár alatti tó-színpadon délvidéki utunk méltó bevezetőjét, a „Mária Evangélumá”-t. Gyulán aludtunk, majd szombaton korán hajnalban vonattal visszamentünk Budapestre. A Keletiből készültünk rögtön tovább utazni, de a Békéscsaba-i gyorsvonat, szokásához híven Romániából jövet késett, s így a reggeli Zágráb-i vonatot lekéstük. Ebéd után a későbbi vonattal a Déli Pályaudvarról mentünk tovább Zágrábba, ahová 7 órás zakatolás után este tíz óra körül érkeztünk. Medjugorje-ba (Medugorje) mentünk. Utunk Horvátországon és Bosznia-Hercegovinán vezetett keresztül.
Egész utunkon úgy tűnt, egy segítő kéz állandóan elkísért.
Zágrábba érve egy németül beszélő apáca sietett segítségünkre. Ő átvezetett minket a busz-állomásra és segített menettérti jegyünket megváltani Medugorje-ba. Azon az estén már nem volt hely a buszon, így Zágrábban egy szállodában szálltunk meg, majd a reggeli busszal mentünk tovább. Vasárnap reggel volt, tizenhárom órás út állott előttünk. Reggel nyolckor indultunk.
Három órával miután elhagytuk Zágrábot, elértük az Adriai tengerpartot. A busz vezetője előre engedett a segédvezető helyére, hogy videogépemmel felvegyem a tájat.
A busz a tengerparton haladva elkerülte a harcteret. Az út végére azonban a hercegovinai határon átmenve elhagytuk Horvátországot, s a Bosznia/Hercegovina térségbe mentünk harminc kilométer mélyen. Ezt a területet már mint hadszínteret határozzák meg. ENSZ járművek mindenhol láthatóak. Ők az elkésett lelkiismeret tehetetlenségének jelképei. Itt már sok és gyakori az ellenőrzés, és a pusztítás nyomai mindenütt. A pusztítás romos jelei a Northridge-i, Kalifornia-i földrengéskárokra emlékeztetnek, de sokkal nagyobb méretűek. Szétlőtt házfalak, mint 1956 Budapestjén. Odvassá robbantott háztetők hatalmasat tátognak.
Az emberek békés arcán nem látszik, milyen háború dúlt és dúl itt. Szűkszavúak. Néhány szomorú szóval éreztetik sorsuk nehézségét.
Az ellentétek mindenhol.
A nagyobb városok mint megannyi „Sztálin-város” előregyártott betonlapjai egyforma szürkeségükben alkotják egy remélhetőleg letűnt kor sírköveit, s virágok helyett száradni kiakasztott ruhák szerteszét.
Egy utcai keresztezésnél egy megölt horvát tábornok sírjánál látunk csak friss virágot, egy horvát nemzeti lobogót.
Golyó-szórta falak s tátongó üregek a falakban, tetőkben. Teljesen ép és sértetlen házak mellett régi és új düledező házak, ahol a trágya az udvarban gyülemlik fel, s mellette a legmodernebb épület előtt kakas kukorékol. A környéken fák nemigen nőnek, csak kövek s apró cserjék. Ezért a fő építkezési anyag a múltban a kő volt, s az újabb kori házak betonból épülnek. A kies köves vidék kies köves betonházai. Ugyanakkor némely üzlet vagy épület lehetne bárhol a nyugati világban. S ugyanitt egy békés szellem uralkodik, békés szellem tükröződik. Ezt leírni talán nem is lehet. Ezt megélni, átélni s érezni lehet csupán.
A szerbek szerint, ahol egy szerb él, az szerb föld, s onnan mindenki mást a szerbek ki akarnak irtani. A katonai/rendőri ellenőrző pontok is úgy tűnik ezt szolgálják: megakadályozni akárcsak egyetlen szerb beszivárgását is. Az egyik ilyen ellenőrző ponton, a semmi közepén rendelnek le buszunkról is egy fejkendős öregasszonyt aki valószínűleg szerbnek tűnik.
További két óra múlva egy hídon megyünk át. Figyelmeztetnek, hogy ez katonai pont, ezért kellemetlenségek elkerülése végett nem ajánlják, hogy felvételeket készítsek. Pontonhíd. A régi híd felrobbantva, lerombolva. Katonák s terepszín egyenruhák mindenhol. A „civilizált” világ későn érkezett erkölcsi felháborodása, az ENSZ teherkocsiknak üres gumiabroncsokat szállító hosszú, impotens oszlopai. Golyó-szórt, rombolt tetejű házak között megy az élet tovább. Fájdalom s belenyugvás, kedvesség az emberek arcán. Sok kő és téglaház, cseréptetők.
Több nézet is hallható az emberek között a jövőre nézve. Egyesek szerint, ha az ENSZ kivonul, a háború újból feltüzesedik. Befejezte után némelyek úgy vélik, hogy a magyarokkal, osztrákokkal és németekkel tudnának a horvátok valamilyen szövetség tagjaiként összedolgozni, az Osztrák–Magyar Monarchiához hasonló kereten belül. Sem a szerbekkel, sem a muzulmánokkal nincs közös kultúrájuk vagy vallásuk.
Szokatlan és meglepő részemre a látszólagos béke és nyugalom, mely elárasztja e környéket ahol valójában már évek óta folyik a világ egyik legkegyetlenebb emberirtása. Ezt azelőtt csak háborús filmekben láttam. Emberek a háború közepén a kávézókban szinte gondtalanul látszanak múlatni az időt. De a valóságban itt láttam s éreztem ezt először. Az emberek csendesek, magukba zárkózottak, sétálnak, de egy furcsa és szokatlan belső nyugalmat érez az ember, s biztonságot. Ha felvilágosításért fordulunk az emberekhez, nyelvükön nem is szólva, kedvesen megállnak, s egy mosollyal fejezik ki, hogy bizony egy szavunkat sem értik, vagy hogy fogalmuk sincs mit kérdünk s nem tudnak felvilágosítással segíteni. Talán önvédelem is ez, melyre az élet az emberirtás közelségében szükségből tanította őket.
Azon a vidéken melyet végigjártunk, magyarokat nem láttunk. Erről a vidékről legtöbbjüket már régen eltelepítették. Értesülésünk szerint azonban szép számban zarándokolnak ide Medugorijába.
A horvát és a bosznia/herzegovinai katonák terepszín egyenruhában, majdnem mind nagyon fiatal.
Járőrök útkeresztezéseknél, ellenőrzési pontokon. Két-két egyenruhás rendőr és katona együtt. Ellenőrzési pontok szinte minden helység, város vagy falu ki- és bejáratánál.
Az autóbuszok s vezetőik mint megannyi kamikázi pilóta vágtatnak végig a parttalan utak sziklás peremén, tátongó szakadékok mentén. Ez az a föld, melyen évszázados történelmük során már annyi partizánharc dúlt. A kies sziklákon, a keskeny, sokszor alig egyvágányú utakon szinte hozzáférhetetlen ez a táj. Csak a beavatott képes ezen áthatolni.
Mégis, vagy éppen ezért, mesés szép zöld tájak, hegyek s völgyek gazdagítják ez utat. Talán e hegyvonal meglepő hatása, hogy a völgy síkjáról minden átmenet nélkül felszökkenő meredek lejtők ezerméternyi magasságra emelkednek, mire a keskeny, kopár főfennsíkot elérik, melynek széléről Mosztár fölött erődítmények tekintenek alá.
A boszniaiak, a bosnyákok is ezer éves múltra tekintenek vissza, mégis saját földjükről irtják őket a hitetlenek.
Vannak, akik vallásháborúnak, mások inkább nemzetiségi háborúnak vélik ez emberirtást.
Láttuk a lámpával jelzett rejtett katonai repülőtér bunkerjait az egyik hegytetőn.
Mosztár mellett a támaszkodó sziklafalak ott, hol a síkfölddel érintkeznek, mélyen bevájt óriási kaput alkotnak, mely csakhamar szurdokká szűkül. Ebből fakadva mindjárt tekintélyes folyóvá nőve ömlik ki nesztelenül az a víz, mely a hatalmas sziklapillérek közül Buna néven hömpölyög ki. Gránátfák és örökzöld bokrok kísérik ki a Bunát a fényes napvilágra. A Bunának most kipusztult vidéke látott valaha szebb napokat, hisz az egész környéken sűrűn lelhetők a legkülönbözőbb műveltségi korszakok rommaradványai: ókori bástyafalak, római utak, hidak és paloták, templomok, várak és sírok, és ismét sírok…
Nehéz lenne megmondani, miben állt tulajdonképpen Mosztárnak a híres szépsége, melyet még a Kelet szóvirágos költői is hiába próbáltak leírni. Hiszen voltaképpen csupasz kőszikla, ragyogó kék égbolt és egy fehéres-zöld hegyi folyó az egész. Soha sem volt több kis vidéki városnál, sohasem történtek benne nagy események, és nincs tulajdonképpeni története. A neve is elárulja, hogy a híd kedvéért keletkezett (’moszt’ jelentése: híd).
Ez a híd volt a hercegovinaiaknak egész nemzeti büszkeségük. Békésnek tetsző, barátságos, büszke nép lakja e vidéket. E hídban mintegy a saját mivoltát látta az ország lakossága megtestesülve. Amint a kétfelől meredő sziklára támaszkodó ívezete magasan és merészen hajlott át a rakoncátlan folyó fölött, igazán jelképe volt a hercegovinaiak megfontolt bátorságának, büszkén szárnyaló gondolkodásának. Ezért kellett elpusztulnia.
Boszniai menekültek szerint a szerbek és muzulmánok közül a szerbek az elviselhetetlenebbek.
Csupán a párátlan déli égről letűző nap ragyogása, a tiszta levegőben oly nyugodt fényű nagy csillagok, és az olaszországiasan enyhe éjszakába szűrődő hold tejfehér világa árasztanak életet e holt sivataggá rombolt vidéken. Hol egykor híd állott, most kőhalom. Láttam Mosztár egykor híres, most romokban heverő hídját. (1995 /1996 körül magyar segítséggel épült újjá.) Az emberi embertelenség szobraiként a fölöslegesen feláldozott házak, emberek emlékeként. Este haladtunk át a városon. A házak mind sérültek. Kísérteties. Egy szellemváros ez, csak itt-ott világít néhány meztelen lámpakörte, egy-egy utcai lámpa fénye. A sötétben betonházak körvonalai látszanak, s itt egy temető gyertyái is több fényt árasztanának.
A völgykatlan aljában fekszik a kioltott, halott város.
Harminc kilométerrel a háború frontvonala mögött fekszik Medugorje. A jelen háború két éve folyik itt. Ennek ellenére a zarándokok továbbra is jönnek a világ minden részéből. Medugorje 3500 lakosa 99%-ban katolikus.
A buszon az utolsóelőtti megállónál, Citluknál, egy németül beszélő helyi emberrel kezdtünk beszélgetni. Segítségünkre sietve javasolta, hogy ha érdekel minket, elvezet a Medugorje-i templomtól 500 méterre lakó nővéréhez, aki szobát ad ki a zarándokoknak. Ő maga is ad ki szobát, mint e város majdnem minden lakosa, de aznap éjjel osztrák vendégei voltak. Este kilenc körül érkeztünk utunk céljához, Medugorje városába. Úgy határoztuk, új ismerősünk nővérénél szállunk meg egy szobában.
Reggeli után átmentünk angol nyelvű misére, majd a környéket jártuk végig. Végighallgattuk a német és horvát nyelvű miséket is.
A város körüli hegyek az elcsendesedés és imádkozás céljait szolgálják természetes mivoltukban. A hegyoldalak teletűzdelve megannyi sírkereszttel. Volt, kit útjában e zarándokhelyre villámcsapás sújtott, s itt temették el. Voltak keresztek nevekkel… egy kis fekete kereszt, rajta 12 név, angol vagy amerikai? Másik keresztnél dublini ír nő egésznapos novénát imádkozik.
A Béke Királynője uralkodik itt, s az Örök Ige visszhangja zúg a kertek alatt.
Úgy tűnik, bárki, aki éveken keresztül szembenézett egy szinte megmagyarázhatatlan jelenséggel, és azt személyesen megfigyelhette, előbb-utóbb lelki kényszer alatt annak megfejtését, magyarázatát fogja keresni.
Ez történt azokkal a jelenségekkel kapcsolatban is, melyek hírét Medugorje-ből jelentették. E hír szerint Isten Szent-anyja hat látnok előtt megjelent. A lelki kényszer munkálkodik itt is, annak ellenére, hogy ezek a jelenségek/jelenések eklézsiai elismerést, igazolást még nem nyertek. Az Egyház ilyen ügyekben nagyon nagy körültekintéssel és elővigyázatossággal halad, s ily igazolást és ezek felett bírálatot hosszú ideig függőben tart.
A Szent Szűz megjelenésének híre és üzenetei, melyeket a jugoszláviai Medugorje-ban közölt a látnokokkal, 1981. júnus 24-e óta bejárta az egész világot, egyre nagyobb érdeklődést keltve, s gazdagon gyümölcsözve a zarándokok ezrei között.
Medugorje üzenete főleg szájról szájra, az emberi szó hangján terjed. A megjelenő néhány nyomtatott anyag csupán mint kiegészítés jelenik meg. Általában a szemtanúk bizonyságtétele meggyőző erővel szól. A kommunikáció ily formában eszközölt módszere alapjában véve keresztyéni, mivel a Jézusról szóló híradások és az Ige is eredetileg szóban nyert kifejezést, szájról szájra terjedt, mielőtt leírták.
Modern technológia is hozzájárul Medugorje híreihez. A fényképezőgép megörökítette a jelenséget mint a látnokokra gyakorolt hatást. A látnokokat a látomás pillanatában, annak extázisában, és annak tartamát örökítette meg a jövő számára. Kellő türelem s kitartás mellett ez a megfigyelés és a jelenések hatásának rögzítése pontosan végezhető.
Közelebbről fontolva ezt a kérdést minden elméleti és ideológiai előítéletet félretéve, arra a következtetésre juthatunk, hogy Medugorje valami rendkívülit, feltehetően természetfelettit képvisel. Az események és az üzenet magával ragad minden hívőt és minden hinni vágyót, aki nyitva van a Szentlélek munkálkodására. Zarándokok átalakulnak ebben a folyamatban olyan emberekké, akik bátran és tudatosan élik hitüket és tesznek bizonyságot erről mindennapi életükben. A jelenségek természete mély benyomást keltve önmagukért szólnak, és nagy hatással vannak a jelenlevőkre, holott ők csak azok külső megnyilvánulásait érzékelik s fogják fel. A látnokok belső lelkiállapota, elragadtatása láthatatlan titokként marad a megfigyelők és a tanúk szeme elől.
A megjelenések olyan élmények, melyek átszellemültek, hozzáférhetetlenek, szentek, karizmatikus események, melyek legtöbbünk elől rejtve maradnak, s így az egész realitás egyszerre van oly közel hozzánk, és mégis oly távol értelmünktől.
Az első látomások óta több mint hat millió zarándok látogatta Medugorje-t. A dúló háború ellenére az idén június 24-én az évforduló napján több mint 60 000 zarándok jelent meg itt, és tett ezzel is bizonyságot hitéről.
Délután fél hatkor buszra szálltunk, hogy visszainduljunk. Kiderült, hogy menettérti jegyünk erre a buszra nem érvényes. Hat egymástól független magánbusz-vállalat látja el ezt a környéket. Tizenöt kilométerrel Medugorje után előttünk ismeretlen úton utasítottak le minket a buszról. Nem hoztunk annyi pénzt magunkkal, hogy új jegyet vehettünk volna, még ha akartunk volna sem. Rendőrök, katonai járőrök, taxisofőrök és más segítőkész helyi polgárok, akik tudtak valamelyest németül, próbáltak segíteni. Volt egy, aki felajánlotta, hogy kifizeti nekünk a buszjegyeket. Büszkeségünk ezt akkor még nem engedte elfogadni.
Alapjában véve, senki nem tud semmit. Vagy nem akarja elkötelezni magát? Talán ez is egy módja a néma tiltakozásnak vagy félelemnek? Mikor, hol jön az a busz, melyre jegyünk szólt, sehol senki nem tudta. Menetrendek vagy megállást jelző táblák sehol. Utólag derült ki, hogy a mi buszunk nem is ezen az útvonalon közlekedik. Ahol minket kiraktak, ott hiába vártunk este hattól tízig. Bár senki nem tud semmit, de mégis barátságosak, segítőkészen mondják, biztatnak, hogy majd jön busz. Végül gondoltuk, elindulunk gyalog vissza Medugorjeba. Egy rendőrrel kézzel-lábbal s németül értekezve erről a távolság, de főként a kérdéses biztonság miatt lemondtunk. Végül ez a rendőr felkutatott egy taxit, odahozta hozzánk, s ez vitt bennünket vissza Medugorjeba.
Utolsó pénzünkből fizettük ki a taxit, ezért úgy döntöttünk, hogy a templom mögött felállított hatalmas menekült-sátorban, ha csak egy éjszakára is, de megéljük a menekültállapotot, s ott töltjük az éjszakát. Két ilyen sátor van felállítva a menekültek részére, s közel ezer ember helyezhető mindegyikbe. Hajnali három óra körül rendőrök zseblámpája ébreszt. Igazoltatnak. Amerikai útlevelünk bizonyítja, nem vagyunk sem menekültek, sem szerbek. Alhatunk tovább.
Étkezésünket az úton főleg előre megvett nyersárukból oldottuk meg. Reggel kerestük az utazási felvilágosításokat, nem sok eredménnyel. Volt, aki azt ajánlotta, a postán érdeklődjünk, de ez sem vezetett eredményre.
Végül a templom vezető papjához fordulva segítségért, kaptunk kb. 150 Dollár gyorssegélyt arra az esetre, ha nem lesz más megoldás, mint új buszjegyet venni. (Ezt hazaérkezésünk után Magyarországról vissztérítettük.) Később megtudtuk, hogy a buszvállalat, melyre jegyünk szólt, közben gazdát cserélt. Este hétkor volt várható, hogy egy busz, melyen jegyünket elfogadják, indul Zágrábba.
Zarándok utunkon ismételten bebizonyosodott, hogy ki Istenének átad mindent, azt Ő csudaképpen megtartja, azt Ő soha sehol el nem hagyja. Gondoskodott rólunk is, mint az ég madarairól…
Ahol első éjszakánkat töltöttük, megismerkedtünk egy mexikói fiatalemberrel, Diegóval, akivel angolul tudtunk beszélgetni, értekezni. Ő hosszabb időre jött, mint oly sokan mások is, lelki-testi gyógyulásért imádkozni. Második napunkon felkerestük, ahol a tulajdonosnő kézjelekkel mondta, hogy nyugodtan visszajöhettünk volna a második éjszakát a házában tölteni, még fizetség nélkül is.
A Kálváriát mi is megjártuk. Több mint hatszáz méter magas hegy tetején áll a kereszt, mely az első jelenések színhelyét jelöli. Ehhez meredek, kitaposott köves ösvény vezet. Sokan járják e keskeny ösvényt. Jönnek a világ minden tájáról, köztük a jelen háború árva gyermekei és feketeruhás boszniai új-özvegyek véget nem érő sora, énekelve s rózsafüzért imádkozva kapaszkodnak állomásról állomásra, egészen fel a csúcsig. Némelyek mezítláb vezekelve a hol éles, hol simára koptatott köveken.
Az úton lefelé, egy montreali Ferences-rendi baráttól tudjuk meg, hogy magyar is van a templomnál. Egy magyar pap, és egy szemináriumi hallgató. Majd a barát közli, Milona, a Habsburg család tagja, akire mint magyarra gondol, Habsburg Ottó trónörökös egyik rokona, már idestova tíz éve végez önkéntes segítő-szolgálatot itt. Nyolc nyelvet beszélve járja a világot tolmácsként a Medugorje-i üzenetet, a csodák hírét közvetítve mindenhol, mindenhová.
Nem mi terveztük, hogy ezt a második napot itt töltsük, s nem mi kerestünk magyar kapcsolatot, mégis úgy éreztem, találkoznom kell Milonával. Leérve a sekrestyébe azonnal érdeklődtem, hol találhatnám meg Milonát. Kiderült, hogy előző nap ment el, s körülbelül tíz nap múltán tér vissza. Ekkor eldöntöttem, vissza fogok menni s megkeresem, hogy elmondhassa, mit üzen a magyarországi és emigrációs magyarságnak.
Második utamon, mintegy két héttel később visszatértem, és ezt a beszélgetést – video-szalagon megörökítve – meg is tettük.
Kétszer végig jártam az utat. Második utamról visszafelé jövet éjjel háromkor hatalmas zajra, csattanásra ébredtünk a buszon. Először csak egy darab fémroncsot láttunk a busz előtt az úton. Az ablak összevissza repedve, a busz eleje sérült. Csak később láttuk: egy sötét roncs volt a busz mögött. Egy teljesen felismerhetetlenné vált autómaradvány és szikladarabok a hátunk mögött elborították az úttestet. Láttuk, a kocsi vezetője holtan feküdt a maroknyira zsugorodott roncsok között. Nagysokára messzi távolból megérkezett az első rendőr-kocsi, majd lassan további nyolc rendőrkocsi, mentők, tűzoltók, halottszállítók. Mintha ez az egy szerencsétlen lenne az emberirtás legnagyobb áldozata. Az utasok szótlanul, türelmesen várták ki a vizsgálatokat, senki sem kérdezett vagy sürgetett. Meg sem lehetett végül állapítani, honnan s hogyan ütközött belénk a kocsi. A sötét éjszakában minden oly gyorsan és váratlanul történt. Lehet, hogy a kocsi először az út szélén a sziklákba ütközött, majd utána a buszba. Vagy talán először a buszba, s azután a sziklaoldalról verődött vissza mögénk? Mintegy négyórás kivizsgálás és romeltakarítás után, sérült buszunkon tovább indultunk Zágrábba majd Budapestre pihenni.
Ekkor nem a mi időnk járt le.
* * *
Az idén októberben (1994) elkezdjük az emlékezések sorozatát. Megpróbáljuk a világ elé tárni ezeket a nem közismert magyar fájdalmakat, azokról, akik 1944 végén tűntek el a Vajdaságban, s őróluk egészen a közelmúltig keveset tudtunk. Nyilvánosan senki sem emlegette őket. Csak visszamaradt hozzátartozóik szívében éltek, halottak napján gyertyát gyújtottak emlékükre. Hivatalos irat nem készült róluk, a hátramaradottak sohasem kapták meg a bírósági ítéletet, a halotti anyakönyvekben csupán elvétve találni meg a nevüket. Nemcsak az élők sorából tűntek el, a sírjuk sem ismert, legfeljebb sejthetjük, találgathatjuk, hol vannak eltemetve, melyik folyónk vitte el tetemüket.
Los Angelesben két rendezvénnyel emlékeznek a magyar történelem e gyászos napjairól.
Október 22-én szombaton délután az Arany János Kultúr Kör emlékezése a Hollywoodi Magyar Református Egyháznál gyertya-gyujtásos zenei, prózai és versmondó műsorral.
Október 23-án a délelőtti istentisztelet folytatásaként az Ontáriói Független Magyar Református Egyháznál hasonló műsor keretében kopjafa avatással és állítással egybekötve emlékezünk. Majd ebéd után az 1956-os forradalomra emlékezünk, és további műsor a gyülekezeti teremben.
A műsorokban Los Angeles magyar közéletének ismert művészei és személyei vesznek részt, közöttük Neszlényi Judit, Bíró Csilla, Kish Erzsébet, Ferenczik Márta és mások.
A két rendezvény a délvidéki vérengzések mellett az aradi vértanúkról és 1956 halottairól is emlékezik.
Nincsenek megjegyzések