Száz éve, hogy Európában elnémultak a fegyverek. Száz éve, hogy a Nagy Háború, pusztító tüze felperzselte az öreg kontinens földjét. Száz ...
Ezen események következtében a Nagy Háború parazsa elszunnyadt, ám hozadékaként, a harcterek és azok szoros környezete megtelt a szembenálló katonák holttesteivel. Mert annak előtte, ahogyan fellángoltak az életeket kioltó, véres összecsapások, úgy sokasodtak az elesett hősök és gyarapodtak a temetőkertek. A front mögött és a hátországokban működő korházakban, a sérülések okán életüket vesztett katonákat szintén el kellett valahová temetni. Ők a települések határában létrehozott temetőkben, vagy a települések civil temetőiben lettek elhantolva. A civileket, az egyéb segítő személyzetet, a hadifoglyokat sem kímélte olykor a golyózápor, az aknatűz, s a fertőző járványokat okozó kórság. Így legtöbb esetben ők is a front áldozatai között kaptak helyet.
Most pár gondolat erejéig térjünk vissza, közvetlen a háborút megelőző időszakra. Az iskolai történelem órán tanultak szerint, Ferenc Ferdinánd Habsburg trónörökös Boszniai meggyilkolása robbantotta ki az első világháborút, ám ez az elmélet csak részben igaz. Valójában az Európai hatalmak, mint az osztrákok és a németek nem akarták tétlenül szemlélni a Franciák és a Britek gyarmatosító törekvéseit, ők is terjeszkedni óhajtottak. 1882-ben Németország, az Osztrák-Magyar Monarchia, és az ebbéli álmokat dédelgető Olasz Királyság „Katonai védelmi szövetséget kötött.” A szándék… már érzékelhető volt. Valami ürügyet kellett kreálni, hogy a háborút ki tudják robbantani. Előre kidolgozott és tökéletesen kivitelezett merényletben, 1914. június 28-án Boszniában, beáldozták a trónörökös Ferenc Ferdinándot, és feleségét Zsófia hercegnőt.
Az ürügy kézzelfoghatóvá vált, s miután a trónörökös és felesége merénylet áldozata lett, az Osztrák-Magyar Monarchia ultimátumot intézett Szerbiához. Olyan feltételeket szabtak, amit nyílván valóan nem fognak a szerbek teljesíteni. Ezek után 1914. július 28-án nem késett a hadüzenet sem. Meg kívánom jegyezni: a Magyar Diplomácia, azaz Tisza István miniszterelnök kezdetekben ellenezte a háborút, ám később az osztrák kabinet nyomásának engedve, a háború mellet tette le voksát. A szövetségi rendszerek reakciójaként azonnal beindult a hadigépezet, és az antant hadba lépésével kitört az első világháború, mely egyre terebélyesedett. A szemben álló felek: A Központi hatalmak, és az Antant hatalmak. Ezek után az antant megkörnyékezte az Olasz Királyságot, mézesmadzag gyanánt, területi igényeik részbeni kielégítésével, mint Dél-Tirol, Isonzó folyó völgyében bizonyos települések, valamint a trieszti térség olasz fennhatóság alá helyezésre a háború befejeztével. Eleinte nem álltak kötélnek, mígnem az antant diplomácia sikerének köszönhetően, feladva az addigi semlegességet, 1915. május 23-án Olaszország hadat üzent a Monarchiának, elárulva ezzel szövetségesét. Az olasz hadak, azonnal megindultak a Tiroli, a Karintiai, és a Krajnai térségben húzódó határszakaszokat átlépték. Tehetségük, haderejük azonban kisebb volt, mint hataloméhségük, így a teljes frontszakaszon, 1-5 kilométeres mélységig váltakozó térnyeréssel - két éves állóháborúba torkollott a hadicselekményük. Természetesen ez mind két részről tetemes lélekszámú emberéletet követelt, ami a végén, mint élő erő, és mint hadianyag utánpótlásban kimerítette a hátországot. Kijelenthetjük, hogy az olaszok, némi terület nyerés érdekében elárulták szövetségeseiket, azaz megbízhatatlanokká lettek. Az olaszfronton közel 420 ezer, a Szent Korona fennhatósága alá tartozó katona vesztette el életét.
A másik „Spekuláns” álam Románia. 1914-ben még a központ hatalmak oldalán álltak hadrendbe. Köztudott volt, hogy erősen „fájt a foguk” Erdélyre, mely a monarchia része volt. Miután az antant megkörnyékezte, és a mellettük történő hadba lépésük esetén ígéretet tett: A háború után, Erdély azonnali Romániához csatolására. A Román Királyság nem hezitált, 1916. augusztus 27-e éjjelén, a román hadsereg átlépte az ezeréves határt. Nagy ellenállásba nem ütköztek, bár az itt állomásozó kevés létszámú magyar haderő, próbálta a gyors előretörésüket késleltetni, míg az átcsoportosítások révén az ütőképes védelmi rendszer fel nem állt. Bár időlegesen elesett Brassó, Csíkszereda és Fogaras, a románok Sepsiszentgyörgyre már nem jutottak be, mivel a monarchiai csapatai egyesültek a német 9. hadsereggel. A közös erő, ellentámadásban nyomult előre egész Bukarestig. Bukarest elfoglalását követően a román hadsereget Moldvába űzték, velük menekült az egész román vezetés. Ilyetén a román haderő megszűnt létezni saját országa területén. Szóvak ők is hitszegők, árulók, akik miután beígérték nekik Erdélyt hátba támadták a központi hatalmakat. Halottaink lélekszáma közösen, a szövetséges Német és Bolgár haderő figyelembevételével, 65 ezer főre tehető.
Az oroszok mindig is egy Pánszláv-Európában gondolkodtak, így nem meglepő, hogy a szerb királyság mellé álltak a hadüzenet hírére. Lekötni és megosztani a Monarchia haderejét, volt a célkitűzés, továbbá megszerezni Galícia teljes területét. Ilyen megfontolásból indult meg az orosz gőzhenger, és Przemysl erődjéig jutott. Itt az osztrák haditanács által közel 30 évig épített, 90 %-ban kész, Verdun méretű erődrendszerrel találták magukat szembe. Az első ütközet, mindkét féltől hatalmas emberáldozatot követelt, az orosz erők nem jutottak tovább. Miután az erődöt újra feltöltötték védelmi létszáma 131 ezer főből állt. a kiszolgáló személyzet, és a hadfoglyok létszáma további 30 ezer fő, a lovak száma mintegy 20 ezer darab. Ekkora ember és állat tömeg, élelmezési ellátása nem kevés feladatot rótt a monarchiára. E tényezőt felmérve az oroszok változtattak a harcászati elképzelésükön. Körbefogták az objektumot, a kiéheztetés stratégiájuk elérte célját. 1915 márciusára beérett a hadászati malőr. Az erődrendszerben tartózkodók, miután felélték az élelmiszer tartalékokat, beleértve a lovak jó részének leölését is, felsőbb utasításra felrobbantották az erődöket, a haditechnikát a San folyó közúti hídját. Ezt követően letették a fegyvert és a vezérkar kapitulált az orosz főparancsnokság előtt. A katonák orosz fogságba kerültek, nemzetiségekre szétválogatva különböző területekre szállították őket. A magyar katonák többsége Ázsiába került, sokuk nem tért haza soha. Az oroszok előre nyomultak, már Krakkó körbezárásával foglalatoskodtak, mikor az egyesült Osztrák-Magyar és Német haderő ellentámadásba lendült. A Gorlicei és Limanovai áttörés szintén sok áldozatot követelt, de eredményének köszönhetően, az oroszok ki lettek szorítva Galícia földjéről. Ezen a hadszíntéren 62 ezer magyar katona lelte halálát.
A történelmi tényekbe, területekbe nem akartam mélyebben beleásni magam. A teljesség igénye nélküli részletekből viszont ennyit szükségesnek tartottam bevezetésképpen közreadni, mivel a tizenkét éve tartó kegyeleti tevékenységem úgy érzem, magyarázatra szorul. Mikor elkezdtem a katonasírok, katonatemetők látogatását, kutatását minden olyan területen ahol Honvédek harcoltak: parancsra kivezényelve, avagy önkéntes felkelőkként, akkor még nem szerveztek a volt háborús övezetekbe turista utakat. Nem jelölték táblák a sírkerteket, nyomozni kellett utánuk. Miután megleltem egy, egy temetőt, vagy néhány honvédsírt, katarzisként éltem meg. A szó legszorosabb értelmében elsirattam az ott elhantolt, számomra ismeretlen hősként halt magyar katonákat.
A kezdeti nehézségeken túlesve, ma már több mint száz temetőt, valójában nem tudom mennyi katonasírt kerestem fel kegyeleti célból. Bejártam harctereket: A Pozsonyi csata, a Muhi csata, Mohácsi csata. Az 1848-49-es szabadságharc némely helyszínét. Az első világégés harci cselekmények területei közül, Szlovéniai Isonzó, Vipava folyók völgyét, a Karszt-hegység egyes részeit. A Doberdó környéki 12 Isonzói csata egyes színhelyét. A Piave folyó Montelo alatti szakaszának egy részét. A Dél-Tiroli Pasubio hegyplató 2230 méteres magasában zajló események színhelyét, /Olaszfront/. Galíciai hadszíntér Przemysl-től Limanováig tartó vidékét, a Beszkidek alacsony és magas hegyei közt zajló ütközetek némely színterét. Erdély, Kárpátalja, Felvidék, Délvidék egy-egy területét. A második világháború Don-kanyari részét Voronyezstől, Rudkyno, Sztorozsevoje, Novouszpenka, Uryv, Boldirevka, Korotojak, Ostrogorszk Alekszejevszka, Scsucsje. Továbbá az 1956-os szabadságharcunk némely fontosabb ellenállási gócpontját.
Az imént felsorolt területeket figyelembe véve, valóban nem tudom megmondani szám szerint mennyi temetőben, azoknak központi emlékműveinél, és mennyi katonasírnál hajtottam fejet. Hány helyen tettem le az emlékezés koszorúját, vagy egy csokor virágot, avagy csak egy szál virágot átkötve a magyar színeket megidéző piros-fehér-zöld szalagocskával. Ez már küldetéstudattá érlelődött bennem. Készítem a filmeket, mára több órányi vetíthető anyaggal rendelkezem. Készítem a fotókat, a számítógépemen több ezer felvételt őrzök.
Néhanap megnyitom a mappákat és könnyes szemmel lapozok a fotók sokasága között, felidézve az adott helyszíneket. Ilyenkor lebeg előttem a kép, amint az embertelen körülmények között helytálló katonánk, gránátrepesztől vesztve életét, lerogy a karszt köveire, vagy az Isonzó folyó pirosra festett vizébe. Lehet, hogy a Piave folyó, - Dolomitokat takaró óriási hó mennyiségének hirtelen olvadását követően - annak megduzzadt, tajtékzó vizébe fullad, miután a lőtt sebtől kivérezve mozdulni képtelen. Avagy a Júlia-Alpok gerincéről lavina görgeteg ragadja el, és nyomtalanul vész a több méteres hó foglyaként. És amint tudjuk, a halál nem válogat az eszközökben. Elszabadítja a járványokat, - mint a Tífusz, vérhas és egyebek - amik szintén megtizedelik az éhségben, vitaminhiányban, szenvedő, fáradt, kimerült, legyengült, kilátástalan helyzetben lévő katonáinkat. Akik megadva magukat a sors ilyetén elrendelt akaratának, elköltöznek az örök hazába, és messzi idegen föld takarja be porhüvelyüket.
A szűkebb és tágabb környezetemben nem tudják elképzelni az emberek, hogy milyen indíttatásból cselekszem, miért teszem több mint egy évtizede, e kegyeleti Canossa-járást. Megkérdezik, de be kell vallanom, igazi magyarázattal nem tudok szolgálni. Csak megyek, mert diktál a szívem. Megyek, ha van rá módom, ha van rá anyagi lehetőségem, nem utolsó sorban fizikai erőm. Szerencsém: talán a jó Isten rendelte mellém idős koromra Feleségemet, aki szívvel, lélekkel velem érez, és velem tart ezen a joggal állíthatom rögös úton.
Az idei év a centenáriumi emlékezés sorozat utolsó éve. Valójában bele sem gondoltam, mikor úgy döntöttem, hogy Galíciában hosszabb lélegzetű ott tartózkodással emlékezek a mintegy 62 ezer hősünkre. Feleségemmel 15 napot töltöttük a volt poklok földjén, ami ma egy virágzó, szépen gondozott, gazdagon termő vidék. Természetesen köszönhető a szorgalmas lengyel lakosságnak. Ottlétünk alatt, felkerestük 78 katonai temetőt. A százéves emlékezés sorozat részeként, több temetőt felújítottak, a Kis Lengyelországi Vajda és a Magyar hatóságok szoros együttműködésének köszönhetően. Azért fájó, hogy néhány eldugott, nehezen fellelhető sírkertet, az enyészet rág, és az ott eltemetett hősök, mintha másodrendű áldozatai lennének az egykori világégésnek. Az én szememben, egyenlő minden elesett katona! Vallom a halott katona, többé nem ellenség, hanem Ő is áldozat. Nemzetiségi hovatartozás nélkül, mind-mind egy hatalomvágytól ittas, aljas diktátori politika vértanúja. Ezért aztán minden temetőben, egyformán adóztunk emlékük, hősies helytállásuk előtt, kegyelettel fejet hajtva. A koszorúnk és mécsesünk pislákoló fénye, mindnek egyformán világította útját az örök haza egén.
Nyári galíciai utunkat követően, Szlovéniában és Olaszországban is egynéhány helyen megkövettük az ottani temetőkben porladó hősök vértanú emlékét. Igaz, csak öt temetőre és néhány emlékhelyre jutottunk el az idő és anyagi szűkös keretre való tekintettel, ám minden olasz fronton harcoló, és életét áldozó katonára próbáltunk emlékezni, mikor kis szalmakoszorúnkat elhelyeztük az emlékművek talapzatán és meggyújtottuk mécsesünket, melynek imbolygó fénye kísérte csendes imánkat a mindenség végtelenbe mutató útján.
Mindösszesen négy és fél évet váratott magára az a fránya papíros, melynek aláírása megmenthetett volna a világban 19.790.000 embert a halál markából, és 21.230.000 embert a háborúban elszenvedett sebesülésektől. E lélekszámból a magyar alakulatok 660.000 halott katonája nem térhetet haza, 833.000 estek fogságba, és 1.492.000 katonánk sebesült meg. Mind ez miért? Kiért? Választ nem lelek, hiába kutatom!
Most békében és kegyelettel adózhatunk a múlt rettenetes háborújában elhunyt Hőseinkre. Kérek mindenkit, 2018, november 11-én 11 óra 11 perckor, a fegyverszünet aláírásának pontos idejében, egy szál gyertyát, vagy egy mécsest lobbantson lángra, és fényénél emlékezzen a 100 évvel ezelőtti eseményre!
Nincsenek megjegyzések