Október 23-hoz, az 56-os forradalom ünepéhez közeledve Kékessy Györgynek, a korábban Amerikában élő honfitársunknak a korrajzként is olvash...
Október 23-hoz, az 56-os forradalom ünepéhez közeledve Kékessy Györgynek, a korábban Amerikában élő honfitársunknak a korrajzként is olvasható, 50-es évekbeli történeteit osztjuk meg az olvasókkat:
Hortobágyon a Keleti-főcsatorna térképezésén dolgoztam
A letartóztatásokat, amik mindig vagyonelkobzásokkal jártak a fővárosban, Budapesten kezdték. Ez a művelet csakhamar a vidéket is elérte, így az én szülővároskám, Tiszafüred is erre a sorsra jutott.
1950. november 13-án apámat is letartóztatták, aki a környék egyik legeredményesebb gazdálkodó embere volt. Én ekkor 16. évemben Budapesten a híres Lónyay gimnázium diákja voltam. Pár nap múlva édesanyám megjelent az internátusban fekete ruhában.
- Mi baj van édesanyám - kérdeztem én.
- Édesapátokat letartóztatták és a Markóba vitték.
Tárgyalása több hónapig tartott, mert nem találtak megfelelő okot az elitélésére. Végül is egy valótlan vád - valutával való üzérkedés - alapján ítélték egy évre. Apámnak Tiszafüred környékén "Amerikai Nemes Fűztelepei" (Salix Americana) voltak, melyek nagy részét exportálta a környező országokba. Én még azt a tanévet ugyan befejeztem, de már 1951 júliusától dolgoztam. A "Lónyayt" mint egyházi iskolát államosították és a diákokat szélnek eresztették. (Egyik osztálytársam volt a későbbi országos hírű építesz, dr. Finta József)
Történt, hogy a nyár folyamán három geodéta mérnök érkezett Tiszafüredre, akik segítőket kerestek a Keleti Főcsatorna méréséhez. Én azonnal jelentkeztem és mentem is velük a Hortobágyra. Hamarosan megtudtam, hogy a három "geodéta" mind tüzér tiszt volt a Magyar Királyi Hadseregben. Kiváló bemérők céllövészetben.
Kállay Szabolcs százados, aki Kállay Miklós volt miniszterelnök unokaöccse, Benkő Dénes őrnagy és …? Ernő bácsi, voltak a főnökeim.
Maguk közé fogadtak, mint kis sorstársat. Megtanítottak műszerrel bánni, területet mérni/szintezni (aminek évekkel később nagyon nagy hasznát vettem) és térképet készíteni, amikkel a Budapesti központi iroda (MEVITERV vagyis Mezőgazdasági Vízügyi Tervező Iroda) nagyon meg volt elégedve. Ennek köszönhettem, hogy egy évvel később a Fővárosba helyeztek és folytathattam félbehagyott gimnáziumi tanulmányaimat Budán a volt Ciszterci Szent Imre, később József Attila gimnáziumban, ahol érettségiztem.
Megemlítek néhány epizódot, ami velem történt vagy részese voltam az eseményeknek .
1. Ekkor (1950-1951) már léteztek Hortobágyon a kitelepítettek/deportáltak avagy "telepesek" zárt táborai, összesen 12, megközelítően 13000 "lakóval". Némelyik tábor a csatorna közelében volt, mint az Elepi tábor, ami valóban Rabgazdaság volt.
Már több napja a környéken mértünk, mikor egy napon főnököm Kállay Szabolcs mondja nekem, hogy a táborba kell "bemérnünk". Először nem értettem, de amikor átadott egy kis csomagot, leveleket, hogy azt a deportáltak között osszam szét (csak dobjam a földre) már tudtam miről van szó.
Magamhoz vettem két kitűző zászlót, ami háromszög formájú piros színű volt. Megindultam az épület felé, ahol egy rendőr megállított, hogy hová megyek? Mondtam, hogy a csatornával kapcsolatosan egy "oldal-mérést" kell kitűzni. Látva a két piros zászlócskát, amit ő inkább vörösnek nézhetett, ami a rendszernek is megfelelt, tovább engedett. Megkértem, hogy az egyik zászlót lenne szíves tartani és a mérnök úr (igen, nem elvtárs) felé fordulva az ő kézirányítása szerint kicsit jobbra – kicsit balra mozgatni. Én ezalatt a nyitott épületbe mentem, és a kis csomagot a földre dobtam.
Annak tartalma hamar megtalálta célzott gazdáit. Majd kis idő múlva visszafelé jövet a válasz cédulákat tettem a zsebembe, megköszönve a rendőr "segítségét", távoztam. Hát visszagondolva ha engem akkor ezen cselekedetemen rajtakapnak, igencsak apám mellé kerülhetem volna börtöntársnak. No de megúsztam.
2. A csatornát Tiszalöknél vezették ki a folyóból. Ennek vízhozamát kellett megállapítani oly módon, hogy a Tisza keresztmetszetét kellet megmérni. Néhányan egy jókora ladikba szálltunk, hosszú zsinór végére súlyzót (követ) kötöttünk, leengedtük a vízbe s ahol megállt, az volt a meder alja. A már előre megjelölt zsinór méretét leolvastuk, így megkaptuk a folyó keresztmetszetének profilját. A többi már az én dolgom volt, azt csinosan megrajzolni és a központba küldeni.
A közeli Tiszalök helységbe is vittek kitelepítetteket, akiket egy-egy módos gazda házában kvártélyoztak el, kötelezvén a gazdát azok befogadására. Főnökömnek, Kállay Szabolcsnak barátai, nevezetesen a gróf Almássy család volt ide deportálva. Munka után meglátogattuk őket. A szegénység és nincstelenség ellenére nem panaszkodtak, emelt fővel viselték akkori sorsukat, úri emberhez méltóan. Sőt, ahogy a közmondás szól : Az úr a pokolban is úr. Hát ők azok voltak.
Ugyanennek a családnak 65 évvel később 1996-ban, egyik sarjáról készítették a nagysikerű Angol beteg (The English Patient) című filmet, amely kilenc Oscar díjat nyert.
Azt is hallottam, hogy amíg a híres Afrika vadász, gróf Széchenyi Zsigmond valamelyik Hortobágyi juhakolban tengette napjait, Rákosi a nagy vadász könyveit nyomtatta és árulta ország szerte. Ez is lopás!
A csatorna építésénél 1951-1956 között több mint 1000 rabszolga, politikai fogoly, a környékbeli internáltak férfi tagjai dolgozott az AVO (politikai karhatalom) felügyelete alatt. Kellett az ingyen munka, az ingyen lakás, az ingyen bútor stb. A Kommunista Diktatúra (Népi Demokrácia? Óh, köszönöm nem kérünk belőle!) csak lopásból, rekvirálásból, gazdák földjeinek erőszakos kisajátításából, más ember vagyonának elkobzásából, tudott "gazdálkodni" (avagy garázdálkodni). Tiszafüreden nagyapám egykori gazdasági udvarát, annak teljes felszerelését, földjét, házát minden ellenszolgáltatás nélkül elkobozván alapították meg a Hámán Kató (egykori kommunista aktivista) TSZ-t. Hát lopásból könnyű alapítani. A család nevét mélyen elhallgatták.
Szabad időmben nagy érdeklődéssel figyeltem a tanyavilágot, annak népét, szokásait, népdalait, amikről szintén sokat tudnék írni. Itt tanultam meg bográcsban főzni néhány pásztor ételt, amik közül ma is kedvencem a slambuc. A velük való esti nótázás közben még egy-két néptánc lépést is ellestem.
A tanyasi ember jó ember. Sokat viccelődik, szeret történeteket "mondani" és hallgatni. Befogadó, barát szerető. Minden nehéz idők ellenére én sok kedves emléket hoztam magammal, sőt némelyike az idők folyamán még hasznomra is vált.
Tapasztalatom az, hogy éljünk a sors adta lehetőséggel, lássuk meg azt és fordítsuk a javunkra. Ha ezt tesszük "a vér nem válik vízzé".
Budapesti tartózkodásom és érettségi után besoroztak katonának. Az osztályból ketten voltunk rekruták. Még akkor megtűrt szokás volt, hogy kokárdát vagy nemzeti színű szalagot tettünk a kalapunkra. Pár alkalommal történt, hogy egy-egy valaki az utcán meghívott egy fröccsre, jószerencsét kívánva a Haza szolgálatában.
* * *
Egy fiatal szakaszvezető emlékei 1956-ról
Még az este lövések dördültek el a rádió épülete előtt. Az odaérkező katonák és rendőrök a tüntetőkkel szimpatizáltak, fegyvereiket felajánlották és átadták a civileknek. Másnap, október 24-én Maléter Pál egy páncélos egységgel a Pilisből Budapestre, a Kilián (volt Mária Terézia) laktanyához érkezett, ahol munkaszolgálatos katonák már harcoltak a bevonuló Szovjet egységekkel. Maléter, nemhogy leverte volna a harcoló magyar katonáinkat, de ő maga is átállt a forradalom oldalára.
A mi laktanyánkban, Pestszentlőrincen fejetlenség uralkodott. Szakaszparancsnokom, Szekeres András főhadnagytól azt az utasítást kaptam, hogy szervezzem meg a laktanya kerítésén belül egy aknazár építését. A századnál ketten voltunk tűzszerészek, így a munkát megosztottuk egymás között s mindkettőnknél tíz-tíz katona segédkezett az aknák elhelyezésében. Két napig dolgoztunk ez idegölő munkán, miközben a kerítésen kívül civilek csoportosultak és érdeklődtek, hogy vajon kik ellen rakjuk le az aknákat?!
A kérdés hamar megoldódott, mert a kerítésen át egy tekercs nemzetiszínű szalagot dobtak be. Először magamnak vágtam le egy darabot, mert én voltam legközelebb a kerítéshez, amit a sisakomra tettem. A többit tovább adtam a velem dolgozó fiúknak, majd az őrségnek, akik beljebb adták a legénységnek s így percek alatt a rohamsisakokra nemzetiszínű szalag került.
Átálltunk! A civilek ujjongtak. A laktanyák ablakaiból kihajló katonák is kiabálták, hogy nekem is, nekem is! Tisztjeink jó része velünk tartott, bár volt, aki hamar eltűnt, mint az én hős főhadnagyom, Szekeres Bandi. Még aznap összeállt a laktanya Forradalmi Bizottsága, melynek én is egyik tagja lettem. Együttműködtünk a helyi civil Szabadságharcos csoporttal, elláttuk őket fegyverrel, lőszerrel, gránátokkal és meleg ruházattal. Megszerveztük Budapest Vecsés felé eső részének védelmét, hírszerzési hálózatot létesítettünk és a Ferihegyi repülőtér őrzéséhez is küldtünk katonákat.
A városból rossz hírek érkeztek. Október 25-én, a Kossuth téren az ÁVÓ az ott tüntető tömegbe lőtt, ahol kb. 250 halott maradt a téren. E nehéz helyzet ellenére az ország napok alatt talpra állt, politikai pártok létesültek, civilek szervezkedtek, a katonaság a ”Néphadseregből” nemzeti ”Honvédséggé” alakult át Maléter Pál tábornok, Honvédelmi Miniszter irányításával.
Aggasztott, hogy családommal semmi kapcsolatom nem volt. Szüleim ez idő tájt vidéken, Apcon laktak a volt Szentiványi birtokon, Farkas majorban, ami ekkor Állami Gazdaságként működött. Apám innen szállított élelmet, főleg krumplit a fővárosba, ezzel segítette a szabadságért harcolókat. Dezső öcsém, mint civil könnyebben mozgott, mint én, részt vett minden nagyobb eseményen, ami a fővárosban történt. Segített az elesetteken, sebesülteket mentett ki a tűzharcból. Ez fölöttébb veszélyes vállalkozás volt egy 18 éves fiúnak...
November 3-án, szombaton Maléter Pált Tökölre ”tárgyalásra” hívta a Szovjet Parancsnokság, ami a hadügyminiszter letartóztatásával végződött. Később kivégezték. Másnap hajnalban, november 4-én ágyúdörgésre ébredtünk. Az Üllői úti laktanyánk kapujában lévő két ágyúval az őrség rálőtt a Vecsés felől benyomuló Szovjet tankokra. Azok pillanatok alatt viszonozták a „szíves fogadtatást” és hatalmas túlerejükkel szétlőtték az őrséget és a mögöttük lévő tűzerősítést. Mi, akik pihenőn voltunk (ruhástól az ágyakon) menekülni kényszerültünk, csizmát, sisakot, fegyvert fel és pucolás fedezékbe. Napközben összeszedtük magunkat, noha tudtuk, hogy sokáig nem maradhatunk az amúgyis megrongálódott laktanyában. A raktárakban lévő fegyvereket szétosztottuk a civil szabadságharcosok között és meleg ruhákkal is elláttuk őket. Ekkor mindenki barát volt, mindenki testvér lett, bajtárs és harcostárs. A tárolt élelmet is a civileknek adtuk, magunknak csak pár napra valót tartalékoltunk. Voltak katonák, akik ezt követően eltávoztak, a pestiek saját családjaikhoz, mi vidékiek nagyrészt maradtunk. Talán egy kétszáz főnyi jól felszerelt csapat beljebb vonult az Üllői út és a Honvéd utca közelébe. Itt szinte naponta lőttük egymást az oroszokkal, lassítva őket a városba való bevonulásukban.
Családomról semmit nem tudtam, ők sem rólam. Anyámat kérdezték, hogy mi van a fiúkkal, tudja-e hol vannak? Anyám: tudom hát „ott vannak, ahol lenniük kel.” November 7-én az oroszok visszafoglalták a Ferihegyi repülő teret, ahol előzőleg a mi katonáink teljesítettek őrszolgálatot. Ezt követően hatalmas aknazáport zúdítottak ránk, ami erősen szétverte ellenállásunk további lehetőségét. Szétszéledtünk. November 9-én, pénteken egy kisebb létszámú csapat elhagyta Budapestet és a Mátra nyugati vidékére ment a Hatvan és Salgótarján közötti Szovjet csapatok mozgását volt hivatott akadályozni. Lévén Apc község, ahol ekkor szüleim laktak, éppen ezen az útvonalon volt, így én gyakori vendég voltam saját családomnál. Ugyanekkor érkezett egy Recski-rab nagybátyám Okolicsányi Miklós és egy munkaszolgálatos unokatestvérem is. November 24-én, hazaérkezésemkor édesanyám azzal fogadott, hogy két ”pufajkás” ember keresett engem. Még az este a család tanácskozásra összeült. Apám úgy határozott, hogy ”a fiúk mennek (nyugatra) a lányok maradnak”. Így búcsúztattak: ”hazádnak rendületlenül légy híve”. Az maradtam 40 éven át. Másnap édesanyám, nagybátyám és én Budapestre indultunk egy zsúfolásig tele vonaton.
A látvány a fővárosban elképesztő volt. Rom-rom hátán, hevenyészett sírok, kétségbeesett arcok. Budán, Dezső öcsém (később nagykövet Párisban 1998-2002) is csatlakozott hozzánk. Érzékeny búcsút véve Édesanyánktól, november 27-én, kedden szálltunk vonatra a Kelenföldi állomáson. Komárom, Győr, Sopron irányába haladtunk. Nagycenk-Kópháza között a vonat lassított, hogy a menekülők le tudjanak ugrálni. Ekkor a határt már erősen őrizték, nagy óvatosság kellett az átjutáshoz, ami részünkről sikerült. Fegyverropogást gyakran lehetett hallani a határsávban. Éjfél táján értünk Deutschkreutzba, régi magyar nevén Sopronkeresztúrba, ahol a Csendőrség egyik helyiségében kaptunk szállást. November 28-án reggel egy osztrák katonai járőrség (Military Police) az odaérkező magyar katonákat összeszedte. Mi ketten voltunk egyenruhában az éjszaka érkezettek között. Ezzel sajnos szétválasztottak minket, Dezső öcsém Svájcba, Miklós bátyám Argentínába, majd Ausztráliába én meg Amerikába kerültem.
* * *
Így ünnepeltek a magyar katonák Chicagóban
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc leverése után közel 250 000 ember kényszerült elhagyni az országot november és december folyamán. A menekültek java része fiatal diákok, katonák, munkások és családosok voltak. Ausztria ezt a menekült áradatot különböző táborokban helyezte el. A magyar katonák (közel 1000 fő) egy Salzburg melletti, egykori amerikai military táborban, Camp Roaderben kaptak helyet. Innen másfél hónap múlva gyorsított eljárással már könnyű volt az Egyesült Államokba jutni. Amerika örömmel fogadta ezeket az egészséges, tettre kész, harcedzett fiatal embereket, akiken még érezni lehetett a Forradalm puskapor szagát.
Alig kezdtük meg új életünket a befogadó országban, egy évre rá besoroztak minket az amerikai hadseregbe. Így lettünk „két ország katonái”. Sebaj, fiatalok voltunk, telt az időnkből. A fegyvernemet, ahol szolgálni kívántunk, szabadon választhattuk meg. Én az ejtőernyősöket választottam, hiszen akkor sportként tekintettem rá. A híres Screaming Eagles 101-st Airborn Division hadosztályhoz kerültem, melynek jelvénye a jól ismert fehér sas fej és kiknek elődei 1944 júniusában, a normandiai partraszállásban (’D day’) is részt vettek. Bázisunk, a Fort Campbell Kentucky és Tennessee államok határán volt. Ebben az ejtőernyős hadosztályban 40 magyar fiú szolgált, kiknek fele már Magyarországon is katonaként vett részt az október és novemberi harcokban.
Három évvel később, 1959 októberében háromnapos hadgyakorlaton voltunk. Egyszercsak láttam, hogy egy jeep közeledik és tőlem nem messze állt meg. Engem keresett. Gyanúsnak tűnt, hogy a gépjármű túl tiszta volt, kiderült, a főparancsnokságról jött. Fogalmam sem volt, hogy miért jött éppen értem, a sofőr sem tudta. A főparancsnokságra érve láttam, hogy ott már több magyar bajtársam gyülekezik. Leszállva kérdeztem őket, hogy mi történik?
- Hát nem tudod ?! Holnap lesz október 23-a!
- Tényleg!
Miután a többiek is megérkeztek, felsorakoztunk, kijött Westmorland tábornok (a későbbi vietnami főparancsnok) s így szólt hozzánk:
- Soldiers! Ti nem csak amerikai katonák vagytok, hanem magyarok is! Holnap lesz három éve hogy fellázadtatok a szovjet megszállók ellen s bátrak voltatok a világ legnagyobb hadseregével harcba szállni. Amerika akkor nem segített titeket, noha csapataink a német/osztrák határon voltak felsorakozva, várták az indulásra szóló parancsot. Kérést kaptam a Chicagói Magyar Szabadságharcos Szövetség elnökétől, hogy engedjem el a Hadosztályomban szolgáló magyar származású amerikai katonákat, hogy azok részt vehessenek a Chicagóban rendezendő október 23-i ünnepélyen. Kérésének örömmel teszek eleget, hisz’ nagyra becsülöm a bátor magyar nemzetet. Még ma este indultok, szabályos katonai menetben, konvojban, csapatzászlókkal, a katonai előírásoknak megfelelően.
Ez volt a tábornok utasítása. Ezután rendbe szedtük magunkat, kimenő egyenruhát öltöttünk. Tíz katonai személygépkocsi állt rendelkezésünkre, elsőn az amerikai zászló, másodikon a hadosztály (a 101-st airborn division) zászlaja, majd egy csapatzászló. A negyven magyar fiú felsorakozott s engedélyt kapott az indulásra. Beültünk. A konvoj megindult és mi nagyon büszkék voltunk. Az úton Kossuth nótákat énekeltünk vagy magyar katonadalokat, hogy az idő jobban teljen. Egész éjjel utaztunk, néhol a helyi rendőrség kísért át forgalmasabb helyeken. Chicagoba az ünnepély helyszínére, néhány perc késéssel érkeztünk, így a konvoj leparkolása után csendes vezényszavakkal foglaltuk el a részünkre kijelölt helyet. Nekem úgy tűnt, hogy több ezer ember lehetett jelen, főleg magyarok. A főrendező közölte, hogy egy amerikai katonai egység érkezett és részt vesz az ünnepélyen. Fegyelmezetten végig hallgattuk a programot, majd a végén a magyar himnusz következett, amit mi természetesen az ’attention’! Vezényszó után, szalutálva énekeltünk. A jelenlévő magyar közönség szinte szájtátva nézte, hogy a negyven amerikai katona mind tudja és énekli a magyar himnuszt. Igen, mert addig nem látszott rajtunk, hogy legbelül mi mind magyarok voltunk !
Köszönjük Tábornok Úr, general W. C. Westmoreland, köszönjük Amerika a szabadságot és ezt a szép ünnepélyt három évvel dicsőséges ’56-os szabadságharcunk után.
Kékessy György
környezet- és tájépítész
kekessyg@yahoo.com
Kékessy György (Gyuri bátyja’) manapság a családja régi Tisza-parti villájában él, abban a házban, amelyet visszavásárolt magának, amikor néhány évvel a rendszerváltás után hazaköltözött Magyarországra.
Nincsenek megjegyzések