Az ősz már beleharapott az első-világháborús szlovéniai katonatemetők százéves magányába. E „csendes szunnyadást” zavartuk meg az október...
Az ősz már beleharapott az első-világháborús szlovéniai katonatemetők százéves magányába. E „csendes szunnyadást” zavartuk meg az októberi-nyár verőfényében.
2018. október 19-21-ig emlékező kegyeleti túrán vettünk részt a Székesfehérvári Krajczáros Alapítvány, oltalmazó szárnyai alatt. A Szlovén mezőkön, erdőkön, hegyeken „átgaloppozva”, végül a koradélutáni órákra érkeztünk meg a Bohinjska Bistrica közeli kicsiny település határába, Poljére. Hangulatos, igényünket maximálisan kielégítő rönkház emeletén, egy teraszos szobát kaptunk az elkövetkezendő két éjszakára szállás gyanánt. Miután csomagjainkat behordtuk, rögvest indultunk a küldetésünk egyik színhelyére, Ukanc település közelében található, a Bohinji tó délnyugati végében kialakított első világháborús sírkertbe. A csodás környezet ölelte temetőbe 1915 júniusa és 1917 novembere közötti időszakban temették el az 1915 nyarán és őszén, a Krn hegységben zajló véres harcokban elesett katonákat. Döntő többségük magyar, ám a monarchia soknemzetiségű katonái is megnyugvásra találtak e szent helyen.
A teljesség igénye nélkül, ezen információ olvasható a temető bejárata melletti információs tábláról, majd az alábbiak szerint folytatódik:
66. gyalogezred /Ungvár/ magyar, szlovák, ruszin
33. gyalogezred /Arad/ magyar, román, szerb
80. gyalogezred /Lemberg/ ruszin, lengyel
30. gyalogezred /Lemberg/ ruszin, lengyel
91. gyalogezred /Prága/ cseh
61. gyalogezred /Temesvár/ magyar román
10. gyalogezred /Przsemysl/ lengyel
Továbbá a védelmi harcokat segítve, részt vettek még egyéb nemzetiségű civilek: németek, szlovákok, csehek, szlovének.
A temetőkertben 282 sír található, ebből 221 jelölt, ismeretlenek 64 hant alatt nyugszanak.
A centenáriumi megemlékező sorozat kézzelfogható, szemmel látható változást hozott a színes levelekkel borított, erdei környezetet idéző sírkertre. Bár a Krajczáros Alapítvány 2005-ben szépen rendbe hozta a temetőt, ismét új fakeresztet kaptak a Hősök, a szerény kis kápolna ráncait is felvarrták. Erőteljes szívdobogás közepette olvasom a magyar katonák neveit a keresztre szegezett névtáblákon. Hamarosan köd ereszkedik a hantok fölibe, égi-takaró könnyedséggel. Az idő kiparancsol bennünket, felhívva figyelmünket a másnapi emlékezés fontosságára. Végül is elérkezett a vacsora ideje, majd azt követően a fárasztó utazás kipihenésének szenteltük az éjszakát.
Másnap e reggeli elfogyasztása után ünneplőbe öltöztettük testünket, lelkünket. Boninjska Bistrica katonai temetőjében volt jelenésünk. Az emlékező liturgia 11 órakor kezdődött, ám egy órával előbb kiérkeztünk. Sajnos még párás ködfelhő ólálkodott a sokasodó fejfák között, mintha a fehérség minden fodra belekapaszkodna a frissen festett aranybarna keresztekbe. Végül csak egy óra kellett és győzött az októberi Nap, lankadó ereje. Amíg szöszmötölt köd, szokásunkhoz híven Eszteremmel végig olvastuk a kis táblákra gravírozott neveket, a magyar Hősöket megörökítettem. A temető kerítésnél felállított információs tábláról a következőket olvashatja az idelátogató, már ha tud: szlovénul, németül, vagy angolul. Sajnos egyik nyelvet sem bírom, így a fordítógépre kell hagyatkoznom, ami nem elég pontos. Ezek szerint, a temetőbe, az Isonzó front hátországbeli bohinji kórházban elhunyt katonák kaptak örök nyugvóhelyet. A temetőbe 1915 nyarától, 1917 évvégéig temettek. 285 sírgödörbe 202 monarchia több nemzetiségű katonája, 55 hadifogoly, 19, ellenálló és 9 orosz katonát hantoltak el.
Ezen tényeket szem előtt tartva jelent meg a Jubjanában külszolgálatot teljesítő diplomácia. Miután sorra elhangoztak a hősöket, a 100 ével ezelőtt megkötött fegyverszüneti egyezményt, és Németország feltétel nélküli kapitulációt megidéző és méltató beszédek, az emlékező nemzetek képviselői megkoszorúzták a központi emlékművet. Természetesen a Krajczáros alapítvány után, a kis szerény szalma koszorúnkat mi is elhelyeztük az emlékmű talapzatán, majd mécsest gyújtva tisztelegtünk az elesettek hősies nagysága előtt.
Pihenésre nem jutott idő, mivel innen csoportosan indultunk tovább Ukanc temetőjéhez, ahol előző napon már vizitáltunk. Miután megtöltötte az emlékezők sokasága a sírkert, kezdetét vette itt is a ceremónia. Szintén sorban hallhattuk az emlékbeszédeket, és ami felemelő volt számunkra, végre magyar beszédet is hallhattak a jelenlévők. Ezek után megtörtént a kegyeleti „aktus” koszorúzás, mécses gyújtás, melynek ismételten részesei lehettünk. A nemzetiszínű szalaggal körbefont szalmakoszorúnkat mi is elhelyeztük a pislogó mécsessel egyetemben. Hamarosan a kis fakápolna lépcsője megtelt az örökzöldbe ágyazott, koszorúba font virágcsokrokkal, világoló mécsesekkel. Majd felszínre tört a „bizonyítás” kényszere, azaz dokumentálás célú fotózkodás. Valóságos sorba állás következett, míg mindenki megörökítette magának e feledhetetlen eseményt, így került pont az i-re.
Lassan elnéptelenedett a temető, és újra magányos csend borulta a néma hantokra. „A Boldog Szunnyadók” magukra maradtak. E szent helyen nem zavarja Őket a különbözőségük, nemzeti hovatartozásuk. Itt az örök béke szigetén Isten színe előtt, minden katona egyenlő.
Másnap a csapatunk kettévált. Páran hazaindultak, hiszen az előttük álló mintegy 540 kilométeres táv önmagába is kihívás két fárasztó nap után. Mi négyen nyugat-Szlovéniának vettük az irányt, útközben meglátogattuk Cepován falucska, majd Solkan település első világháborús temetőjét. Rövid látogatás és főhajtást követően átléptük az olasz határt, hiszen a hírhedt „Doberdó” mely területet, már háromszor körbejártam, mindig tud meglepetést okozni. Ebbéli tapasztalatomban most sem kellett csalódnom. Viziteltünk Visintiniben a Magyar Kápolnánál, majd ellátogattunk Sagradó település, San Martino del Carso részébe, ahol véletlen találkozásnak köszönhetően, a helybeli „Franko” kedvesen és segítőkészen állt rendelkezésünkre, kinyitotta az olasz alpinik múzeumát, ahol a „Nagyháború” hagyatékát, megszemlélhettük. A vendéglátás sem maradt el, egy kávé és egy frissensült kuglóf, na meg egy mosdó erejéig. Sajnos az idő korlátokat szab, indulnunk kellett a térség magaslatára. Itt a Nagyváradi 4. gyalogezred mementójához, mentünk emlékezni, mely közvetlen a „Halálrétnek” titulált mező közelében áll, hirdetve az ezred dicsőségét. Innen már csak egy ugrás a Monte San Michele, ahol kilenc csatában egymásnak feszültek a szembenálló felek. Itt folyton letargiába kerül az ember, a lövegállások, kavernák, lövészárkok, futóárkok, aknatölcsérek látványától. Szóval az a röpke egy óra, amit itt töltöttünk ismét ledöbbentett. Örömömre szolgált, hogy a 100 éves évfordulóra a környék megújult. Az állagmegóvó intézkedések, (megtartva, idézve az eredeti állapot) előnyére váltak a fennsíknak.
Az idő előre haladt, és még hosszú út állt előttük. Ám közben még rövid kitérőt tettünk, először Budanje településen hajtottuk fejet Rostád Pál huszárnak állított emlékműnél, aki a Napóleon elleni háborúban véghezvitte hőstettét, melynek okán itt halt hősi halált 1813. október 3-án. Folytatva a kitérőt Vipava városban az első-világháborús katonai temető volt utolsó állomásunk, ahol mécsest gyújtottunk és nemzetiszínű szalagjainkat felkötöttük a központi emlékműre.
Az óra ekkor már elütötte a hatot, így menthetetlenül igyekeznünk kellett haza. Lebukott a nap a szlovén hegyek mögött, és az eső kihasználva a sötétet, dörgés és villámlás kíséretében elkísért bennünket a magyar határhoz. Sikerült még éjfél előtt hazaérnünk. Ismét gazdagabbak lettünk e három nap eseménysorozata által.
Nincsenek megjegyzések