Nyolcvanasként hetvenkedem Két egymástól független, ámde elgondolkodtató hír késztet arra, hogy e helyütt két-irányú tűnődésemet tegyem...
Nyolcvanasként hetvenkedem
Két egymástól független, ámde elgondolkodtató hír késztet arra, hogy e helyütt két-irányú tűnődésemet tegyem közkinccsé. Kezdem a focival, amely szülőhazánkban köztudottan nemzeti ügy. A hír pedig úgy hangzik: „Sopronban ismét csődbe ment egy focicsapat, ezúttal a Soproni Vasutas. Patinás, 97 éves klubról van szó, játékosai még az Aranycsapat ellen is küzdöttek”. (Tévedések elkerülése végett nem a mai játékosok küzdöttek a legendás aranylábúak ellen – hiszen az idő tájt még nem is élhettek -, hanem az akkoriak. E mondatot nevezik csúsztatásnak.) No persze más klubok leépülésére is utalhatnánk, például a négyszeres magyar bajnok Csepelre, vagy az NB I-ben jó ideig megbízható középcsapatra, a Salgótarjánra (a Stécére) meg a Szegedre, mindhárom együttes jó ideje az NB III-ban vegetál, akárcsak az Eger (az ugyancsak hajdan első osztályban – igaz nem sok sikerrel - játszó ózdi csapat pedig megszűnt).
De vissza a múlt héten napvilágra jutott információra. A „Hűség Városának” nevezett Sopron – amely népszavazáson döntötte el, hogy a trianoni országcsonkításkor ne Ausztriához tartozzék - kis híján száz éves labdarúgó csapatának a szezon közben elfogyott a pénze, a csapatot működtető (?) kft. több havi bérrel tartozik mind a játékosoknak, mind az edzőknek. A focisták – a hírek szerint – még sztrájkoltak is az egyik edzésen. (Megjegyzem láttam már a televízióban olyan NB I-es mérkőzést, amelyen mindkét gárda játékosai mintha sztrájkoltak volna, s a találkozó lefújása után gól nélküli döntetlennel vonultak öltözőjükbe a békés, ámde számukra fárasztó labda- gurigatás után.) Sopron városa több tízmillió forint „adófizetői pénzt” kapott, ezért a csőd „minimum gyanús”. Emiatt egy helyi független képviselő feljelentést tett. Majd egyéb „gyanús történések” is zajlottak a soproni labdarúgás házatáján: az SC Sopron (tehát nem a Vasutas) csapatát egyetlen éjszaka alatt a megyei harmadosztályból a megyei első osztályba sorolták át. De ilyen – igaz, ellenkező előjelű - „átsorolásra” is volt már példa az aranylábú utódok hazájában: az ugyancsak többszörös magyar bajnok Győri ETO-t szintén anyagi fedezetük hiányában – elfogadható szereplésük ellenére – az NB I-ből alsóbb osztályba helyezték át, s játékosai évek óta az NB II közepe táján kergetik a kerek bőrt. A Dorog, a Tatabánya, meg a Komló – a három bányászcsapat - élvonal-beli szereplése is csak a fényesebb régmúlt nosztalgikus emléke...
De vissza a romantikus-szép Sopronba. Mint az újságcikkből megtudtam, a megyei első osztályban játszik még a SFAC 1900, csakhogy e klub elnöke jobbikos, az SC Sopron elnöke viszont fideszes önkormányzati képviselő (ráadásul a fideszes polgármester jó barátja). Így aztán az is aligha véletlen, hogy a 2013-ban több mint félmilliárd forintért felújított – azóta részben befedett lelátójú, alácsövezett gyepszőnyegű - stadion használati jogát hiába szerette volna az SFAC megszerezni, az SC Sopron kapta meg... A jelek szerint a helyi focis-politika másolja a honi nagypolitikát. Ha a soproniak összefognának, talán lehetne egy ütőképes labdarúgócsapatuk (ahogy a magyarországi választásokon is azért szerepeltek oly’ gyászosan a – mitagadás, jobb sorsra nem is érdemes – ellenzéki pártocskák, mert képtelenek voltak a közös indulásra... ja kérem, a rossz példa ragadós).
Igaz, én nem wc-papírnak, hanem magyar rágóguminak köszönhettem, hogy amikor újságíró-delegáció tagjaként Szovjet-Ukrajnába utaztam, csak „kenőpénzzel” sikerült elintézni folyó ügyeimet az ungvári (hogy ne írjam, az uzsgorodi) megkopott szálloda mellékhelyiségében. A buszon utaztunk vagy huszan betűvetők és tévé-riporterek, ám Záhonytól Uzsgorod-Ungvárig nem láttunk egyetlen út széli wc-t sem. Gépkocsivezetőnk is ingert érzett a megállásra, ám a kátyúktól éktelenkedő országúton – ami 1-es számú, kiemelt hadi útvonal besorolást élvezett – tilos volt megállni (fényképezni kiváltképp főbenjáró bűnnek számított). A kormányt kézbentartó férfiú lekanyarodott tehát a főútról és egy mellékösvényen szeretett volna néhány bokor közelében fékezni (noha küldöttségünk hölgytagjai eme ötletért nem lelkendeztek). Alig gurultunk néhány száz métert, morcona gépfegyveresek parancsoltak „sztojt”, majd szerencsénkre – igazoltatás, őrizetbe vétel, jegyzőkönyv nélkül – visszacurukkoltunk a kiemelt fontosságú hadi útra.
A szállodában többen is menten a mellékhelyiséget kezdtük keresni. Kérdésünkre a recepciós pultnál ülő szófukar barisnya egy ajtó felé bökött, ami előtt buggyonij-bajszú férfiú cövekelt (meglehet, a polgárháború idején tanúsított hőstetteiért bízták rá a felelősségteljes, csak megbízható továrisoknak kijáró, bizalmi állást). E Buggyoníj-utánzat hatalmas karikára fűzött kulcsot rázott meg előttünk, ám mielőtt beillesztette volna a kulcslyukba, ekként szólt: „Nyám-nyám-nyám, vengerszkij gam”. Iskolában tanult orosz nyelvtudásom nem segített, de szerencsénkre toporgó útitársaim közül valaki kikövetkeztette, mi a wc-be jutás ára: „Van valakinél rágógumi? Adjatok már a szerencsétlennek, különben itt végezzük el a dolgunkat!”. A „kenőgumi” segített: buggyoníjunk kitárta az akkor már a mennyország kulcsának tűnő biztonsági fémvalamivel az ajtót. Azt nem tudom, hogy volt-e külön női wc is, s ha volt, akkor az ott kulcsoskodó buggyinijová nylon-harisnyát kért-e a bebocsátásért...
...Nem akarom demagóg-módon, ellenzéki pályatársaimat utánozva megkérdezni: azokból a forint-milliárdokból, amelyeket szurkolók híján ásítozó stadionok felújítására költenek, nem telne-e a soproni (csepeli, tatabányai, dorogi, stb. labdarúgás feltámasztására). Ismétlem: nem akarom, de megteszem. Tovább demagógoskodva: e milliárdokból nem lehetne-é lecsípni valamely pénzmorzsát arra, hogy a kórházakban legyen wc-papír, szappan, kötszer (arról már csak halkan ejtenék szót, hogy a külföldre távozottak pótlására elég orvos meg nővér)?
Sorry, hamarjában csupán ez jutott eszembe.
Nincsenek megjegyzések