A néhány nappal ezelőtt elhunyt Harmath István újságírónktól, az Amerikai Magyar Hírlapban korábban megjelent írásának közzétételével búcs...
„Semmi különös, csak egész nap lövöldözés…”
Elmúlt a karácsony, ez volt a harmadik, amit Las Vegasban töltöttünk. 2011 decemberében volt az első és egyben az utolsó, amit Kati unokahúgommal együtt ünnepeltünk az életünkben. Szomorú szívvel gondolok arra az estére, vidámak voltunk, sőt kora esti show-t mentünk nézni, úgy emlékszem, az Elvis-műsort, de kilenc körül már itthon voltunk, együtt vacsoráztunk, énekeltük a Menyből az angyalt.
Tisztában voltunk azzal, hogy testében már ott van a gyógyíthatatlan betegség. Most is kiráz a hideg, amikor rágondolok. Az emberi élet sajnos kegyetlen, elveszítjük azokat, akiket szeretünk, és az élet megy tovább, megállíthatatlanul.
Nemrég már itt, Las Vegasban, megtaláltam nagyapám első világháborús időkben, a fronton írott naplóját, amelyet unokahúgom hagyott rám. A kisméretű, bőrkötéses napló borítóján anyai nagyapám, Klamár András neve aranyos betűkkel olvasható.
 |
| Anyai nagyszüleim családi képe. Balról: Klamár Józsefné - sz.: Szivy Klementina, Klamár András, a Tábori napló írója, fia: Klamár József, lányai: Klamár Etelka és végül édesanyám, Harmath Istvánné - sz. Klamár Jolán. Isten áldja őket és unokahúgomat is, aki megőrizte a képet! |
Jómagam nagyító segítségével is csak kínlódom, nem a szemem rosszabb, hanem a barátom hozzászokott a kézírásos anyagok olvasásához, amikor még a Chicago és Környéke c. lapot szerkesztette, több mint 30 évvel ezelőtt. Én a saját kézírásomat sem tudom elolvasni, nemhogy valaki másét, nekem csak a gépelt szöveg megy.
Nagyapámat nagyon szerettem, olyan emlékek jönnek vissza vele kapcsolatban, talán hatéves lehettem, amikor szenteste sétálni vitt, hogy ne zavarjuk Jézuskát és az angyalokat, akik a díszített karácsonyfát hozzák és az ajándékokat.
Emlékszem, milyen izgatott voltam, de ő mesélt valamit, ami elvonta a figyelmem. Amikor a lépcsőn mentünk a második emeleten lévő lakáshoz, az előszobában édesanyám és a rokonok vártak, apám a szobában volt.
Megszólalt a csengő, és én a boldogságtól sikítva mentem be a szobába, ahol a fa alatt játékvonatot találtam. Soha olyan boldog nem voltam, talán azóta sem. Csak egy gyerek lehet ilyen boldog, azért igazán övék a karácsony.
A gyerekkori emlékek közül kiemelkedtek a focival, jobban mondva a Fradival kapcsolatosak. Közel laktunk az Elektromos Latorca utcai pályájához, ahol a háborút megelőző években villanyfénynél játszották a Szent István-kupa esti mérkőzéseit. Nagyapám vitt oda, édesapám nem kedvelte a focit, pedig mi a srácokkal a közeli grundon naponta játszottunk.
A Tromos-pályára a kisgyerekeket ingyen engedték be, én rögtön az egyik kapu mögé futottam egy barátommal, minket a rendező bácsi figyelmeztetett, hogy a Kiszely „Lapaj” bácsi nagyon erősen rúgja a lasztit, jó messzire kellett futni érte, de boldogan szaladtunk Chierer Ervin barátommal.
Ervin 30-35 éve felkeresett minket Chicagóban, Hollandiában élt a családdal, nukleáris energiával foglalkozó mérnök lett belőle. Ki tudja, él-e még.
A következő emlékem nagyapával kapcsolatban újra a focival kapcsolatos, 1943 novemberében az Üllői úti Fradi-pályára vitt, ahol a magyar válogatott 7:2 arányban vereséget szenvedett a svédektől. Ez volt az első találkozás a Fradi-pályával, és ekkor alakult a mai napig tart „szerelem” a híres zöld-fehér csapattal.
Persze élénken él ma is emlékeimben, amikor a gazember Rákosi Mátyás rendszere fasisztának minősítette a Fradit, melynek a nevét Bp. Kinizsire változtatta, a színét pedig piros-fehérre. Barátainkkal továbbra is hajrá, Fradit kiabáltunk a meccseken, hiába próbáltak változtatni a bevett szokáson a hatalmon lévő kommunista vezetők.
Azon a bizonyos emlékezetes magyar-svéd meccsen a Rudas vendéglő tetején lévő díszpáholyban foglalt helyet a kormányzó, vitéz nagybányai Horthy Miklós, aki, amint azt később sok-sok év után megtudtam, egyáltalán nem kedvelte a labdarúgást.
Akkor nekem nyolcévesen nem jelentett semmit, azt sem tudtam, ki Horthy, azt pedig, hogy ott volt, csak később olvastam a Fradi-krónikás Nagy Béla könyvében. Ami a meccsből az emlékeimben maradt, a fiatal újpesti Szusza Ferenc, a csapat centere, aki az első félidő vége felé összefejelt egy svéd védővel.
Vérzett a feje, és rövid időre lecserélték, majd bekötött fejjel visszatért, és a szünet előtt még gólt is fejelt a hatalmas, véres turbánnal, így lett akkor 2:2 az eredmény. A többi már negatív sporttörténelem.
Azonban visszatérek nagyapám naplójára, amelynek első bejegyzése 1916. május 13-ára esett. Abban az évben már három gyermekük volt a nagyszüleimnek, Eta nagynéném 1900-ban született, anyám, Jolán 1904-ben, nagybátyám, József 1908-ban. A világháború szétszedte a családokat, a férj a frontra ment, ahonnan három év múlva tért haza, addig a gyermekeket az anya egyedül nevelte. Sajnos, amikor még éltek, erről sohasem beszéltek nekem, emlékül maradt évtizedekkel később nagyapám naplója, amelynek létezéséről sem tudtam, amiből most idézek.
„Tábori ‘napló’ “ 1916. május 13-án elindultunk Budapestről, a józsefvárosi pályaudvarról este 8 órakor, Püspökladány-Debrecen-Máramarossziget-Körösmezőn és a Kárpátokon át Galíciába, Delatinba érkeztünk. (Az apró vonalas lapokon a ceruzával írt szöveg nehezen olvasható, ezért csak azt közlöm, amit olvasni lehet. A Galíciában lévő falvak, kisvárosok neve kibogozhatatlan számomra, az internet sem ad segítséget, hiszen a városnevek közel száz év alatt megváltozhattak, jószerével azt sem tudom, hol vannak ezek a kisvárosok, falvak.) ... 16-án délután mindenféle ételt és italt felvételeztünk, vagonokból kirakodtunk, és szekerekre pakoltuk, majd elindultunk a hadosztályhoz. Itt voltunk 2 napig. 18-án kaptunk lovakat, erre felszereltünk, és útnak indultunk, mentünk vagy 20 kilométert, odaérkeztünk úgy este 8 órakor, ott mindjárt elhelyeztek minket a lövészárokba, akkor éjjel volt egy kis csetepaté.
19-e teljesen nyugodtan telt el, 20-án volt egy lövés, egy sebesülés, halott nincs. 21-én, vasárnap egész nap fedezéket ástunk a testünk részére. Repülők meg ágyúk dörgése közt, de azért elég vígan, itt-ott kis távolságra felrobbant egy-egy gránát. De már úgy megszokta az ember, de azért egyre magasabbra emeljük a fedezéket, amit éjjel elrontanak a muszkák.
22-e: nincsenek fontos dolgok, meghűltem és feküdtem 23-ig. 25-én kaptam az első levelet hazulról, és rögtön írtam választ. Ekkor éjjel nagy lármát csináltak az oroszok, csakúgy zengett bele a föld, úgy szólt az ágyú, azután megindult a gyalogság, sikeresen visszavertük őket, így múlt el az egész éjjel.
26-án egész nap csend, csak éjjel, a jobbszárnyon a tüzérség támad, egész éjjel esett az eső. 27-én egész nap fedezéket ástunk és sövényeket fontunk, éjjel csendben telt el, 12 muszkát, egy egész járőrt foglyul ejtettünk. 28-án szép vasárnapunk volt, kiderült, jól ebédeltünk, egy fél liter vörösbor hozzá, éjjel volt egy kis összecsapás, irtóztató tüzelés, mennydörgésszerű ágyúdörgés, én
gépfegyverrel lőttem egy negyedóráig, száz foglyunk lett, semmi veszteség.
29-én semmi különös, csak egész éjjel nagy zápor, én akkor voltam őrségen, rettentő nagy sár volt utána. 30-án semmi különös, csak egész nap lövöldözés. 31-e borús, esett az eső majdnem egész nap, és az orosz egész nap ágyúzta a mi rajvonalunkat, és egy repülőgépünk felszállt kikémlelni az ellenség állását. Annyira tüzeltek ágyúval, hogy rettenetes volt nézni, amint fent a levegőben a mi repülőink az oroszokkal viaskodtak.
Június 1-jén, semmi különös, egész szép derült az idő, éjjel a megszokott ágyú- és gépfegyvertüzelés, jó bort kaptunk. 3-án szép, derült, napos idő, élénk repülőharcok, fent, a magasban elkezdődött az ágyúdörgés éjjel 2 órakor és tartott tovább 4-én egész napon át. 5-én tovább folyik a harc, már kétszer elfoglalták a mi állásainkat, de hála a jó Istennek, még nincs vesztünk, de éjjel 12 órától vissza kellett vonulnunk az új védelmi álláshoz. Onnan este 9-kor elindultunk, egész éjjel meneteltünk a sötétben és nagy sárban, az új helyre értünk hajnal 3-kor, lefeküdtünk kint a mezőn, akármilyen sár volt, azért egész jól aludtunk. A baj az volt, hogy amikor felkeltünk, nagyon fáztunk. Ott most egész nap pihentünk.
8-án indultunk, megint rajvonalban, a Dnyeszter hídját őriztük –innen három napon át meneteltünk. 11-én érkeztünk egy faluba, ahol két óra pihenőt kaptunk, innen indultunk tovább egy város felé. A további napok hasonlóképpen teltek, ágyúzás, lövöldözés, volt egy-két sebesülés, de halott még nincs.
Nehéz olvasni a történetet, mert számomra elképzelhetetlen a front, és amit egy gyalogos honvédnak szenvednie kellett. Nem tudom, hogy nagyapámnak volt-e rendfokozata, túlságosan nem is érdekel, ami a naplóból olvasható, ott bakák és a tisztek együtt szenvedtek. Ágyútűzben, esőben, sárban gyalogolni, harcolni ismeretlen, felfoghatatlan ellenség ellen, borzasztó még olvasni is, nemhogy végigélni.
Az összes bejegyzést oldalakon keresztül olvasni, azután leírni nincs értelme, ezekből is látszanak a háború borzalmai. Végül 1919. május 12-én folytatódik: „...nagyváros felé indulunk az ellenséget mindig magunk előtt zavarva, aznap éjjel felvették a harcot... Három napos pihenés után ismét harcok következtek, veszteségünk is volt. A csehek állandóan támadtak, talán ötszörös túlerővel, de egész délutánig tartottuk magunkat, de a túlerőnek muszáj volt engedni, és kénytelenek voltunk a 6 kilométerre fekvő falu alá húzódtunk.
Itt is felvettük a harcot, és tartjuk magunkat már három napja. 21-én nagy támadást intéztünk a csehek ellen, és kivertük őket az állásaikból. 23-án fegyverszünetet kértek, amit meg is kaptak. Engem 24-én hatod magammal Pestre küldtek, lisztet és juhtúrót vittünk a hozzátartozóinknak.”
Itt ért véget a Tábori napló, többet nem tudok róla, a többi tulajdonképpen része a magyar történelemnek. Utána jött a kommün, pontosabban a Tanácsköztársaság, azután Horthy rendet teremtett, majd 20 évig béke volt Magyarországon. Utána pedig folytatódott a zűrzavaros XX. század, amelynek végén békés körülmények között jött el a változás.
Nincsenek megjegyzések