Földes Tamás: Elhunyt Harmath István újságíró

Harmath István Nem tudom, megengedhető-e egy nekrológot azzal kezdeni, hogy már-már példátlan halálmenet van mögöttünk-mögöttem. Amint h...

Harmath István

Nem tudom, megengedhető-e egy nekrológot azzal kezdeni, hogy már-már példátlan halálmenet van mögöttünk-mögöttem. Amint hírül adtuk, június 23-án Aykler Béla, a Kanadai/Amerikai Magyarság kiadója hunyt el 89 esztendős korában, Torontóban. Öt nappal később a kaliforniai magyar közösség meghatározó egyénisége, Czene Ferenc Gyulán, 82 évesen adta vissza lelkét a teremtőnek, július 6-án pedig az ugyancsak 82 éves Harmath István pályatársam-barátom Las Vegasból távozott – Shakespeare Hamletjének szavait kölcsönözve – „a nem ismert tartományba, melyből nem tér meg utazó”... Két hét – három gyászeset az ismerőseim-barátaim körében! Nem emlékszem arra, hogy az immár mögöttem lévő nyolcvan évemben előadódott volna hasonló, időrendi egybeesés. Mindhárom férfiú közös vonása volt, hogy – jóllehet életük javát szülőhazájuktól távol töltötték -, kanadaiként, amerikaiként hithű magyarnak vallották önmagukat és a külföldi emigrációban is Magyarországért, a magyar emberekért tevékenykedtek.

Az élete javát Chicagóban élő Harmath Pista 1935 augusztus 20-án, István napján, Budapesten látta meg a napvilágot, évtizedeken át csak hírből ismertem. Szörényi Évától hallottam – akivel együtt volt George W. Bush elnöknél, a washingtoni Fehér Házban a „Szabadság, szerelem” című, 1956-os magyar film vetítésén -, hogy „Harmath egy igazi, finom úr”. Később, egy ugyancsak Chicagóban élő hölgy javasolta, hogy ismerjem meg Pistát személyesen; akkor még Illinois államban, e sorok írója pedig Kaliforniában lakott -, de egyazon héten utaztunk látogatóként Las Vegasba. A mellékelt fénykép akkor készült kettőnkről. A későbbiekben gyakran elküldte nekem a Kanadai Magyarságban megjelent cikkeit, s azokból egy elkötelezetten író, egyéni hangvételű betűvető portréja rajzolódott ki.

Földes Tamás és Harmath István

Önmagát elkötelezettnek nevezte. A forradalom idején Budán, a Pasaréti téri nemzetőrcsoport tagja volt, Chicagóban belépett az ottani Magyar Társaságba, ’69-ben a helyi Szabadságharcos Szövetség titkára lett és csatlakozott a Republikánus Párt magyar részlegéhez. Két évtizeddel később a Republikánus Párt Nemzetiségi Tanácsától kiérdemelte a Distinguished (kiváló) Service Awardot, 1991-ben a Certificate of Appreciationt (nagyra értékelő oklevelet). Munkásságát, a rendszerváltás után, szülőhazájában is elismerték: a Magyar Köztársaság 1996-ban Emléklappal köszönte meg példamutató helytállását, a forradalom 50. évfordulóján pedig átvehette a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét.

A Torontóban szerkesztett Magyarság szerzői gárdájához 1990-ben csatlakozott, s attól kezdve hétről-hétre megjelentek a Chicagói krónika című írásai – 2003-ban a budapesti Masszi Könyvkiadó azokból az írásaiból állította össze a „Chicagói krónikás” című kötetét. Abból idézem hitvallását: „Magyarország a szülőhazám, ahová érzelmileg és kulturálisan kötődöm. Az Egyesült Államokban életem több mint háromnegyed részét éltem le, felnőtt éveim javát... Furcsa, kettős életforma ez, Magyarországtól véglegesen elszakadni képtelen vagyok, képzeletbeli kulturális énem ma is ott él, míg a valóság véglegesen Amerikához köt”. Soraival – úgy érzem – többünk életérzését, ha úgy tetszik a „kettős hazához kötődést” vetette papírra.

Újságíró-pályatársról, egyszersmind jó barátról írok. Igen, ez is kettős kötődés, ami Pistához fűz. Nem készült újságírónak. Érettségije után üvegtechnikus lett a hőmérő-készítő szakmában, a hetvenes évek elején egy amerikai kollégájával televíziós képcsöveket javító céget alapított - a kilencvenes években e kollégája üvegtechnikai vállalatának eladási részlegét vezette, majd onnan ment nyugdíjba 2003-ban.

Indokolt kérdés: mi sodorta a mi közös, olykor gyönyörűségesen szép hivatásunk felé? A méltán híres író, Fekete István fia – ifj. Fekete István – gyermekkori jó barátja. Az ifjú Fekete (a Kanadai/Amerikai Magyarság ez idő szerinti kolumnistája) a hetvenes évek derekán megvette a Chicago és Környéke című hetilapot, s ő beszélte rá, hogy kezdjen el írni. Eleinte a sportrovatot szerkesztette, majd kulturális cikkeket is jegyzett. E korszakáról mondta nekem: „Eleinte gyötrődtem a mondatok fogalmazásával, majd Fekete Pista azt javasolta, írjak úgy, ahogy beszélek. Elfogadtam a tanácsát”.

Valóban, cikkeit olvasva úgy éreztem mintha beszélgetnénk. Egy-egy írásába több témát ötvözött, könnyeden, olvasmányosan. Úgy éreztem, mintha beszélgetnénk.

Harmat István feleségével Ilonával

Feleségével, Ilivel 2013-ban cserélték fel chicagói otthonukat unokatestvére, az egykori fotómodell Klamár Kati Las Vegas-i házával. Attól kezdve lettünk barátok. Előadódott, hogy néha napjában többször is telefonon beszélgettünk – feleségemmel, Évával többször voltunk vendégeik. Barátságunkat nem befolyásolta, hogy ő mindvégig következetesen „elkötelezett” volt, én pedig azt vallom, hogy a hírlapíró lehetőleg álljon középen. Emiatt egyszer se kaptunk hajba, ő tudomásul vette, hogy én miről miként vélekedek, én pedig türelmesen meghallgattam az ő érvelését. Bár szülőhazánkban is hasonlóképpen viszonyulnának egymáshoz a különböző nézeteket képviselő pályatársaink (a parlamenti politikusokról nem is beszélve)!

Nemcsak barátságunkra való tekintettel érzem indokoltnak, hogy e visszaemlékezést közreadjam. Hírlapírói pályánk oly’ módon is összekapcsolódott, hogy immár két éve rendszeresen írok a Magyarságnak, Pista pedig tavaly több cikkét az Amerikai Magyar Hírlapnak adta. Los Angeles-i szerkesztőségünk értéknek tekintette, hogy írói gárdánkhoz csatlakozott.

A képletes tollát haláláig nem tette le. Betegágyáról küldte Torontóba utolsó, a Magyarságban holnap megjelenő cikkét, amelyben a lapot kiadó Aykler Béláról ír: „Azt hittem, én vagyok betegebb, és én állok közelebb a távozáshoz, de a sors kifürkészhetetlen akaratából most mégis nekem kell őt gyászolnom”. Döbbenetes mondat, annak tudatában, hogy néhány nappal később követte barátját és immár Pista is az elíziumi mezőkről tekint le ránk. E cikke posztumusz írásként ment a nyomdába.
Nos, egy kör bezárult.