Nyolcvanasként hetvenkedem Uram atyám, hogy mennyi tökfilkóval hozott össze a balsorsom ama „átkosban” eltöltött csaknem négy évtized s...
Nyolcvanasként hetvenkedem
...A bölcsőig nem megyek vissza. A diákkorommal kezdem.
Kitűnő tanuló voltam az általános iskolában. Ha nem lett volna osztálytársam a nálam is kitűnőbb Böjthe Lajos, osztályelső lehettem volna. Dehát az olimpián „az ezüstérem is szépen ragyog”... Lalink később egyike volt a fegyverrel harcoló pesti srácoknak, ezért kitették az Orvostudományi Egyetemről, majd évekre rácsok mögé zárták. Kiszabadulása után fizikai munkát végzett, csak a kádári „puha diktatúra” idején folytathatta tanulmányait. Ma is gyakorló, kiváló orvos.
De vissza az általánosba! A sok jó osztályzatot talán annak köszönhettem, hogy afféle csöndes, rendes fiúcska voltam. Az algebra-órán kapásból fújtam az egyszeregyet, az oroszórán folyékonyan olvastam a cirill betűs mondatokat és azt hittem, hogy ez elég a továbbtanuláshoz. A budapesti Kölcsey Ferenc Gimnázium – kezdetben boldog – diákjaként készülhettem a Nagybetűs Életre. Az első napon belépett tantermünkbe egy őszes hajú férfi, halántékának mindkét oldalán behegedt lyuk éktelenkedett (diáktársaim között menten elterjedt, hogy szerelmi bánat miatt próbált öngyilkos lenni).
- A nevem Poppéééé, én leszek az osztályfőnökötök meg a biológia tanárotok! – harsogta fülsiketítő hangerővel, s mi riadtan húztuk be a nyakunkat.
Másnap egy nálunk alig idősebb, éppen-csak borotválkozó legény lépett az osztályunkba, azt hittük, hogy év-ismétlésre kötelezett, leendő diáktársunk.
- Fiúk, én leszek a ti osztályfőnökötök, én tanítom majd a matematikát – mondta. Fellélegeztünk. A fekete palatáblához lépett, krétával kört rajzolt, majd a kört további körök láncolatával vette körbe:
- Gurgatjuk, gurgatjuk és addig gurgatjuk, amíg... na mi lesz belőle?
Némán hallgattunk. De azon melegében elneveztük Gurgatónak.
Okításunk harmadik napján egy fehér hajú pedagógus tisztelte meg tudásszomjas osztályunkat. Derékszögbe görbített karját magasba emelte, kezét ökölbe szorította:
- Szabadság elvtársak, Takács István vagyok, mától az osztályfőnökötök. Magyart meg történelmet tanítok és én vagyok a gimnázium párttitkára.
Valamennyiünket meglepett, hogy elvtárssá léptünk elő. Addig csak pajtások voltunk, s azt énekeltük, hogy „sej-haj száll az ének, szép az élet, úttörőnek kedve mindig jó”, akkortól viszont – ha Takács elvtárs belépett a tanterembe – az internacionálét daloltuk, arra bíztatva a felnőtteket, hogy „fel, fel ti rabjai a földnek”. A tízmilliónyi rab felkelésére 1956 októberéig kellett várnunk. De addig - ’52 és ’56 között - még sok olyasmi történt, ami elfeledtette velünk, hogy „úttörőnek kedve mindig jó”. S e feledtetéshez osztályfőnök elvtársunk igencsak hozzájárult.
No persze az időben nemcsak az úttörők kedve nem volt jó, de a kuláknak kinevezett középparasztoknak, meg a polgári ivadékoknak sem, amely jelzővel Takács engem is illetett. Magyar órán, feleléskor négyeseket, ötösöket kaptam tőle (azok voltak a legjobb osztályzatok), s a félévi bizonyítvány előtt megkérdeztem tanár ő-elvtársságát:
- Tanár úr kérem, milyen osztályzatra számíthatok – gondoltam négyesre vagy ötösre.
- Talán nem buktatlak meg – vágott mellbe megdöbbentő válasza.
- De... de hiszen mindig jó osztályzatot kaptam...
- Fiam, összefüggésekben te nem tudsz, csak von hause aus a polgári családodtól kapott ismereteket zagyválva halandzsázol.
Nem buktatott meg. Hármast - közepest - adott. Oroszból kaptam elégtelent. Tény mi tény, megfelelő alapok híján mind oroszból, mind matekból - több diáktársammal együtt - a hátul kullogók közé tartoztam. Böjthe Lajcsi volt az egyetlen kivétel. A második félévben igyekeztem javítani, lassan sikerült felzárkóznom, ha nem is a legjobbak, de a középszerűek közé. A tanév végén nyugodtan vettem át a bizonyítványomat.
Megbuktam. Matematikából. Az iskola folyosóján tudakoltam a miértet Gurgatótól.
- Felmegyek a szüleidhez. Megmagyarázom. Most ne faggass!
Néhány nap múlva – kezében hatalmas virágcsokorral – meglátogatott minket. Édesanyámnak a virág mellé kézcsók, apám előtt összevágta a bokáját:
- Földes úr kérem, ne vegye rossz néven amiért megbuktattam a fiát. Jóváteszem.
- De tanár, megbuktatta, nemde?!
- Földes úr kérem, a tanévzáró értekezleten Takács elvtárs közölte, hogy ezt a gyereket meg kell buktatni valamiből. Kovács elvtárs, te fogod megbuktatni! A tanártársam közölte, hogy nem teszi, mert a fiú sokat fejlődött. Közepest érdemel oroszból, de ha kívánod, csak elégségest adok neki. A párttitkár elvtárs rám nézett: akkor te buktatod meg! Tamás tőlem is közepest érdemelt volna, esetleg elégségest, de tetszik tudni, én valójában nem pedagógus vagyok, hanem fizikus. Alkalmaznának egy kutatóintézetbe, de csak akkor, ha a munkahelyemen a párttitkár javasolja. Tehettem volna mást?... De ígérem, hogy minden nap eljövök önökhöz és én készítem fel a fiút a pótvizsgára, aztán én is vizsgáztatom.
Gurgató csak félig tartotta be az ígéretét. Délidőben minden nap megjelent nálunk, jóízűen elfogyasztotta az anyám-főzte ebédünket, végigheveredett szobám díványán, tekintete elidőzött apám falra akasztott akt-festményén, majd megjegyezte:
- Nagy kujon lehetett az apád, de én is szeretem a nőket. Voltál már nővel?
- Tanár úr kérem, még csak tizenöt éves vagyok – pironkodtam.
- Hülye. Nekem a te korodban már több nőm is volt. Volt szőke, volt barna, volt vörös, de nekem a feketék jönnek be legjobban. Egyszer kipróbálnék egy néger spinét is.
Majd részletezte, hogy miért jobb a fekete, mint a szőke, miben különbözik a vörös a barnától... aztán horkolni kezdett a díványomon. Betartotta a szavát: minden délben megjelent, degeszre tömte a hasát, végigdőlt a díványon és megjegyezte: „Ezen remekül tudnál szexelni. Elmondom, hogy hogyan”. És elmondta. Matematikáról szó sem esett, de első szexuális felvilágosításomat - ha nem is gyakorlatban - neki köszönhetem. Így telt el a nyár. Könyörgésemre csak a pótvizsga előtti héten vert belém három matek-tételt, majd a vizsgán azokból feleltetett. Ötössel, kitűnő osztályzattal léptem felsőbb osztályba...
...Sztálin 1953 márciusában meghalt. Iskolánk dísztermében Takács mondott rövidre sikeredett gyászbeszédet. Ökölbeszorított kezét magasba emelte:
- Elvtársak! Sztálin elvtárs nagy ember volt. Nagyon nagy ember!– majd zokogni kezdett.
...Egy évvel később Nagy Imre került kormányra és elviselhetőbb lett az élet. Takács lemondott az osztályfőnökségről, majd híre terjedt, hogy elmegy a gimnáziumból. A gyerek néha kajánul alamuszi. Néhány diáktársammal az iskola előtt találkoztunk vele.
- Halljuk tanár úr, hogy itthagy minket. Jaj de sajnáljuk, miért?
- Őszinte leszek veletek fiúk. Hamarosan kivándorlok Angliába, a lányomhoz...
A közlés hallatán elszédültem, az udvar vaskerítésébe kapaszkodtam. Még-hogy a párttitkár a „rothadó kapitalizmusba” települ? Ötvenhatban kedvem lett volna meglátogatni Londonban:
- Hogy van ez, Takács elvtárs? – kérdeztem volna, én, a von hause aus polgári ivadék.
* * *
Földes Tamásnak kereken 60 éve jelent meg az első, teljes névvel aláírt cikke, azt követően, 1958-ban felvették a Magyar Újságírók Országos Szövetségébe (a MÚOSZ-ba). Nyolc éven át „szabadúszóként” dolgozott, majd üzemi lapokhoz helyezték el; az 1968-ban alapított budapesti Magyar Hírlapnak másfél évtizedig volt rovatszerkesztő főmunkatársa. Munkásságával 2012-ben neki ítélték a MÚOSZ legmagasabb szakmai kitüntetését, az ARANYTOLL Életműdíjat.
Korábban megjelent írásai a cikk alatt a „Cimkék: Földes” linken keresztül olvashatók
Nincsenek megjegyzések